Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Veszélyes ünnep

Veszélyes ünnep
 
Március 15-e – ok a félelemre
 
Mostanában többször eszembe jut Vörösmarty Mihály. Lehet, hogy a kor teszi, lassan-lassan fölnő az ember, s megérti a reformkor nagyjainak lobogását, szorongásait, s a tragédia utáni csöndet. A döbbent csöndet.
Most tél van és csend és hó és halál – írja Vörösmarty az Előszóban 1849/50-ben, bomlott lélekkel kérdi a fájdalmában megőszült Földet, hogy hova tevé boldogtalan fiait”. Úgy érzi, már minden virágzás álság ezután.
Hogy miért Vörösmarty és miért nem Petőfi jut eszembe elsőként március idusán? Mert a mindent felperzselő forradalom későszessziós társadalmunkban a nemzet egységét jelképező szimbólummá vált (talán azért is próbálunk lázasan azonosulni vele, mert ennek az egységnek vagyunk leginkább híján), s az elért reformokat féltő Vörösmarty, a forradalom perzselő lángjától reszkető költő nem igazán válhat példává.
Pedig a forradalmak a létező társadalmi rend totális felforgatására valók, erőszakosak és véresek, s e vérben megszülető jövő sokszor nem is múlja felül a fölforgatott múltat.
Mi az akkor, ami mégis olyan izgató bennünk, olyan vérpezsdítő? Talán a remény. Talán a láng lobogása, talán a merészség, a pimaszság, a fiatalos hév. Talán a hit. Minden száz évben egyszer föllázad a magyar rabtartói ellen, 1703, 1848, 1956 – sorolja egyik versében Faludy a dátumokat. S mindig leverik, toldjuk meg a verset, de hozzátehetjük: a legnagyobb alávetettségben sem szabad föladni. Hadd emlékeztessek, a zsidó nép is a babiloni fogságban kezdi lejegyezni a Bibliát, amelynek legrégebbi történetei (Tízparancsolat például) szájról szájra öröklődtek.
1848 március első napjaiban bizonyára bolondnak neveznék azt, aki véres szabadságharcról vizionál a közeljövőben. A március 15-én csöpörgő esőben összegyűlt alig egy tucatnyi fiatal sem gondolt bele, hogy történelmet csinál, hogy a kipattanó szikra fölgyújtja az egész országot. Petőfi már elkészült a megrendelt Nemzeti dallal, elért Pestre a bécsi forradalom híre, s a felhevült ifjúság elindult Táncsics börtöne felé. Nótáztak, énekeltek. Úgy vélték, talán eljött az idő a függetlenedéshez, az Európát fölgyújtó láng meghátráltatja az udvart.
S tudjuk, így is lett. S április végére az elért eredményekkel sokan – köztük Vörösmarty is – megelégedett, kevesen akartak eleinte többet. Petőfi szangvinikus vérmérséklete ige. „Akasszátok föl a királyokat” –írja elhíresült versében, amely sokakat megrettentett. Sok barátot eltántorított mellőle. S mikorra magára eszmélt, már egyedül volt. Egyik kortesbeszédéről menekülnie is kellett, nehogy megverjék 1848 júniusának egyik napján. Majd csak Bem seregében talál ismét közösségre, tollal és fegyverrel egyaránt küzdve, vállalva a hősi halált is.
Hogy miért mondom ezt? Mert a forradalom emberi arcát is látnunk kell, a sorsokat benne. Madáchét is, aki Kossuth titkárát bújtatva ítéltetett egy év börtönre, s akinek testvérét és annak családját az Erdélybe betörő románok koncolnak fel.
A forradalmároknak is emberi arcúk van. Családjuk. Félelmeik és reményeik.
Akkor mégis miért? Mert úgy látszik, van egy pillanat, ahonnét nem lehet meghátrálni, ahonnét csak előre van, ahonnét csak a hősi halál van. S ez a pillanat 1848. március 15-én jött el, s a kérdés az volt csupán, hogy megszületik-e a magyar nemzet, vagy eltűnik a süllyesztőben.
Megszületett. Leveretett és mégis megszületett. Győzelemmel felérő vereség volt 1848-49-é, jöhetett a megtorlás (ritka történelmi sort, kivégzik az aradi vértanúkkal egy napon Magyarország törvényes miniszterelnökét – követni fogja még néhány Nagy Imre legutóbb), de már nem lehetett ott folytatni többé, ahol március 14-én abbamaradt a történelem. 1848 az ez utáni magyar történelemben megkerülhetetlenné vált. Viszonyulni kellett hozzá. És a bukás pillanatában elkezdődtek a magyarázgatások.
Sem békével sem erőszakkal, hangoztatja Gyulai Pál Katona József Bánk bánjáról értekezve. Nem szabad fellázadni a rend ellen, de eltűrni sem a zsarnokságot. 1848 félelme van e magyarázatban. Katona darabját ugyanis sebtében bemutatják Pesten 1848. március 15-én ezzel ünnepelve a forradalmat.
Egyszeri és kivételes pillanat volt, írják a századvégen Ferenc Jóska békéjében megnyugodva a forradalom unokái, elfeledve a 19 éves, tejfelesszájú gyilkos rémtetteit, hisz kenyeret és békét hozott uralkodása a század alkonyán. Képeit a hálószobák falán is megtaláljuk, s jovális öregúr nagyapó szerepben tetszeleg. Ki tehet róla, hogy a gyilkosok is megöregszenek? Még későbbi kori eltévelyedett gyermekei szobrot is állítanak egy határmelletti kisvárosban egy másik Habsburgnak, hisz olyan jó ember volt életében! Mi meg szégyenkezhetünk, hogy rajtunk röhög a világ, s furcsán húzzák el a szájukat az oda látogató osztrákok, hisz 1918 óta Ausztriába lábát sem tehette be Habsburg.
Aztán 1923-ban Petőfi századik születésnapján osztják fel újra az örökséget hivatalosságok és a nép. Valahogyan azonban mindig a nép azonosulása, ünneplése a hitelesebb.
Később a grúz rablógyilkos képe alatt masíroznak 1848 kiterelt örökösei, leghűségesebb talpnyalója, a Borzasnak becézett tök kopasz Rákosi egyenesen a szocializmust eredeztette 1848-ból. 1948-ban pompás ünnepségeket csaptak, persze központi direktívák szerint.
Aztán persze a piros betűs ünnepek közül töröltetett március 15-e, iskolai ünnepélyeken emlékeztek meg róla. Katonakoromban egyenesen tilos volt elhagyni ezen a napon a körletet, hátha valamiféle rebellióra ragadtatja magát a kiskatona.
Ilyen veszélyes ünnep március 15-e. Be kell csomagolni hatalmas zászlókba. Akkorát húztak fel ma a Parlament előtt, hogy beboríthatná az egész épületet. Mára már elborítják a zászlók márciust. Pedig nem az ünneppel van baj, magunkkal. Nem találjuk meg a visszavezető utat hozzá. Napi céljainkat igazoljuk vele. És feszengünk, mert tudjuk, nem sajátíthatjuk ki soha.
Igen, veszélyes ünnep március 15-e, október 23-a, azt súgja, bármikor fölkelhet egy nép kizsákmányolói ellen, s nincs olyan hatalom, amelyik nyugodtan álomra hajthatja a fejét.
Ünnepelni jöttünk és emlékezni. Minden ráaggatott kolonc ellenére március 15-e a miénk, egyszerű embereké. Nem a hatalmasoké, akiknek csak mértéken fölüli alázattal szabadna emlékezni elődeik nagyságáról, s nem politikai beszédeket mondani.

Március 15-e az Önöké. Gondoljanak szeretettel azokra, akik a dolgukat tették 1848-ban. Föllázadtak, mert akkor föl kellett lázadni. Ugyanolyan emberek voltak, mint Önök. Ezért van okuk félni mai hatalmasságoknak is.

Böröndi Lajos

(Elhangzott Darnózselin, 2008. március 14-én)

 
 
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< November / 2017 >>


Statisztika

Online: 4
Összes: 263410
Hónap: 4477
Nap: 164