Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Március köszöntése

Március köszöntése

 

Épülő, szépülő városunk

 Március a nemzeti ünnep hónapja. Az idén 160 éve, hogy az akkori fiatal magyar értelmiség színe-java (Petőfi, Jókai, Vasvári és a többiek) a polgári átalakulás ünnepévé tehette március idusát Pesten, miközben Pozsonyban – Bécsben sikerrel fejeződött be a reformnemesség két évtizedes ezirányú politikai küzdelme. Megszületett a polgári Magyarország. Törvénykönyvbe foglalták, megalakult az első magyar kormány, majd megválasztották a népképviseleti országgyűlést.

Abban a szerencsében volt részem, hogy e nagy esemény 150. évfordulóján Mosonmagyaróvár ünnepségén beszélhettem az újkor sorsfordító magyar napjáról. Dicsérhettem a nagy tetteket, szereplőiket és tiszta erkölcsiségüket. Örömmel szólhattam arról is, hogy akkor már a rendszerváltás 9. évében, a 48-as szellem végre diadalra jut hazánkban.

Mivel köszöntsem ma márciust? Miről írhatok lelkendezve most, tíz évvel később az ünnep kapcsán? A megújult, megszépült városról. Arról, hogy a polgárosodó Magyarországon mekkora energiák szabadultak fel, micsoda gyarapodás, gazdagodás ment végbe. Az építkező ország évtizede telt el a nemzeti ünnep két kerek évfordulója között. Nagyban és kicsiben, az egész országban és helyben is. Több autópálya, középület, szálloda, bankház és a modern egyetemes fogyasztói világnak színterét adó üzletközpont épült, mint addig valaha is. És amire már száz éve egyáltalán nem akadhatott példa, most egy évtized alatt már a negyedik új híd ível át a Dunán!

Budapesten születtem és éltem eddigi életem első harmadában. Jól ismerem a várost. Mostanában mégis minden pesti utamon új és új látnivalók késztetnek ámulásra. Kulturális és tudományos középületek: új Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, egyetemi városrész, helyreállított Sándor palota a Várban, szerte impozáns lakó- és irodaházak, megannyi új helyi városközpont és városnegyednyi lakóparkok alakítják ismét világvárosivá a főváros képét. Az akár 80 évig bántó foghíjtelkek beépülnek, a belső kerületek mindegyike szépíti saját városközpontját vendégváró és – marasztaló sétálóutcákkal, renovált – tatarozott építészeti örökségükkel. A magánvállalkozás és a szabad piaci verseny ébresztette fel 40 éves ködös álmából a magyar építőipart. Nagy üzlet, a magán – és közszükségletek kielégítése, egyben az adott kor és nép gazdagságának kifejezője az építészet. Most végre Magyarországon is!

Városunkban is. S ahogy a jövő a főváros ezredfordító évtizedéből Demján Sándor vállalkozót fogja új városépítőként dicsérni, úgy Mosonmagyaróváron is azok nevét és alkotásait őrzi meg a történelem, akik építkeztek. Sok, akár politikai, akár hivatali gáncsoskodás ellenére sikerrel.

A városmegújítás a Malomszer és a Termálhotel kiépítésével kezdődött, majd újabb és újabb vállalkozás épített és épít a turisztikai és üzleti központ körül szállodát, üzletházat, (fog)orvosi rendelőt: igényesen, hogy már az épített külső is bizalmat keltsen szolgáltatásuk iránt. A tömb- vagy családi házas lakásigényeket egyaránt kielégítik az új beruházások. A hajdan vállalati és pártkegyből kiutalt – jóformán ingyenes –, a betonsilókban egymásra rakott egyenlakások helyett ma minden építtető, vásárló igényei és anyagi lehetőségei szerint választhat az egyre szélesedő kínálatból, számítva a 2001 óta bőkezű állami támogatásokra is.

A Halászi úti telep lassú, de színvonalas kiépítése után egyre gyorsuló tempóban épültek / épülnek a lakóparkok, hirdetőik fantázianévvel is alig bírják: Gyöngyös, Duna I. – II., Mediterrán, Juharkert, Centrum, Sun… A Lajta „lakókert” pár év alatt barátságos kisvárossá épült ki, amit büszkén mutogathat minden mosonmagyaróvári polgár a vendégeinek. A szétterült város sok, korábban elhanyagolt pontján szép házak rajzolják az új városképet.

Egyediek, látványosak és jó minőségűek: a volt óvári fürdő helyén, a mosoni Erzsébet téren, az Elegant névre keresztelt, a „Viktória” rezidencia, az elrejtettségéből is a Fő útra integető Hotel Lajta Park, s legújabbként a Városkapu tér eklektikáját mértékkel gazdagító és lezáró Egészségcentrum – ház. Külön érdemes dicsérni a szintén városképi sebhelyet begyógyító, az Anna kávéházat magába foglaló ízléses, köztéri díszítést is megengedő házat. Az általa lezárt kis tér, a házhoz tartozó terasz reggeltől – éjjelig mozgalmas, élő városközpont lett az amúgy a tyúkok előtt visszavonuló, lefekvő és így elnéptelenedő városban.

Hiába volt ugyanis a neve, hiába épült egymáshoz posta, kultúrház, pártház, rendőrség, motel és a hajdani „Spenót” étterem, a „szocialista” Városközpont a mindennapokban élhetetlen és így üres tér maradt. Nem úgy a mára az egykori városszélen spontán módon kialakult centrum. Az üzlet diktált: a TESCO nagyáruházhoz a legszerencsésebb helyre épült a Volán korszerű pályaudvara, és a régen városvégi kopár helyén egy szinte nagyvárosi tér keletkezett: nyüzsgő forgalommal, újabb és újabb áruházakkal; tágassága a Mofém telep igényes, ízléses új házsoráig tart.

Lett továbbá városunkban az új életformára vágyóknak vízparton (a Lajta „spiccen”!) épült, a természetbe szépen belesimuló mutatós házsora a „Beach Clubban”: „az álomszép környezetben egy új életstílus van születőben”: Nos ezt már a savanyú leheletűek nem bírták, és választási kampányukban a fő ellenséget éppen az itt lakást vásárlókban nevesítették. Ezért lett, hogy győzelmük után az egyébként már öt éve rájuk váró jegyzőt kipenderítették, de facto elcserélték a tapasztalt, kifogástalanul funkcionáló helyit az alkalmatlan lébényire. Lébényben azóta hálaadó istentiszteleteket tartanak! Az irigyeknek persze az is szemet szúrt, hogy a megrokkant, sok minden volt járási kultúrház épületét (ma K és H bank) felújítók márványtáblán emlékeztetnek tettükre. Holott ha valamit, ezt büszkén vállalhatja és hirdetheti aki teszi. Miként Kárpáti mester is büszke lehet l989-ben alapított péksége mellé épített üzletházára. A városba érkezőket a körforgalomnál kétszintes üvegrotondájával barátsággal üdvözlő épület a szomszédos Nábob étteremmel nagyszerűen tölti meg és hasznosítja a történelmi örökséggében szabálytalan telket, és szolgálja ki éjjel – nappal a hihetetlen forgalmat. Öröm volt másfél éven át nap mint nap néztem (tehettem) azt a szinte középkori művességet, amellyel egyszerűségében is szép lett az épület. S a kétféle klinkertégla burkolás az oromzaton hirdeti: épület 2006-ban.

A márciusi ünnep napfényes hangulatához illik (még ha ’48-ban Pesten esős szürke szerda is volt a nemzeti ünnep napja!) a városszerte sok felújított, kibővített és vidám színűre festett családi ház, a soha nem volt általános gazdagodás megannyi képe. Miként a már a „csendes kisvárosban” is egyre többször forgalmi dugót okozó százszámra vásárolt új autó (2007-ben a megszorítások, a kényszerű visszavétel évében a „vizitdíjtól és szociális válságtól senyvedő emberek” az országban 173.000 új autót bírtak venni!),

Az ünnep a dicséret ideje és nem az építészeti kritikáé, azt hagyjuk egy tudományosabb vagy szaklapra. Egyébként többször végigjárva akár szakértő vendégeimmel Mosonmagyaróvár újonnan épített tereit, kevés az ok a kritikára. A helyi tervezők, építészek dicsérete, hogy városunk felsorolt új köz- és magánépületei az egyetemessé váló európai stílusirányt jelenítik meg: nagyobb arányban a dél-európai mediterrán hatásokkal. Miként az anyagok minősége is európai a nálunk is gombamód szaporodó nemzetközi építőanyag – kereskedő cégek, áruházak jóvoltából.

Mosonmagyaróvár építkező évtizedét századokra megőrizhetik és dicsérhetik maguk a jeles épületek, míg az ezek között zajló kicsinyes emberi, politikai visszásságokat múló epizódként egy későbbi kor legfeljebb anekdotaként mesélgeti majd. Azt is, hogy az elmúlt másfél évben mennyi társadalmi szenny habzott fel városunk utcáin és politikai életében: „magyar” horda, pofozkodó tábori lelkész a templomkerti üvöltő kórus élén vagy az új képviselők  viselt dolgai, természetesen a legtisztább és keresztényi erkölcs szellemében. Ők hitelesen csalják feleségüket, kurválkodnak a fél város derültségére, vagy éppen nemi életük hard-core mutogatják interneten. Még Széles Gábor szélsőjobbra állított új napilapja is a mostani mosonmagyaróvári városvezetés botrányait kárhoztatja. Node ahogy a szennyvíz lefolyik, habja is lelappad, majd eltűnik.

Ki ismeri egyáltalán a nevét is annak a XIX. század végi helyi alispánnak, aki újraválasztása előtt riválisát sajátkezüleg verte kórházi beteggé orvul támadva rá a sötét Serényi – kapualjban. Így aztán nem volt ellenjelöltje. A pompás megyeház viszont – a mai városháza – az akkori építkező éveket dicséri ma is. Amint ez a cikk a mostanit március 160. évfordulóján!

 Mosonmagyaróvár, 2008. február 20.

Szirányi Péter

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< November / 2017 >>


Statisztika

Online: 3
Összes: 263411
Hónap: 4478
Nap: 163