Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kossuth alakja az osztrák történetírásban

Deák Ernő
 
KOSSUTH LAJOS ALAKJA A XX. SZÁZADI OSZTRÁK TÖRTÉNETÍRÁSBAN
 
 
Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása nem csupán a Trianonban amputált Magyarországot érintette, de sokkoló hatása megülte Ausztriában is a kedélyeket. Sokan úgy hitték, hogy valósággá vált a századforduló lidércnyomása tele romlással, halálhangulattal, a birodalom összeomlásának előérzetével. Amikor mindez végül is bekövetkezett, pillanatnyilag szinte ösztönösen védekezett az osztrák társadalomnak a monarchia iránt elkötelezett fele a tudomásulvétel ellen. Tudjuk azonban, hogy a dinasztiaellenes rétegek és körök nem fogták fel okvetlen tragédiaként a merően új helyzetet, hanem úgy vélték, végre megvalósítható a társadalom belső átformálása, de mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásával (1918. november 12.) a területileg az alpesi és dunamelléki tartományokra csökkent Ausztriából valami egészen új államot teremtenek.
A politikai hovatartozás tekintetében mindenekelőtt a német nemzeti (deutschnational) elméletre helyezkedő politikai csoportosulások, de nevezetesen a szociáldemokraták is határozottan azt vallották, hogy a megkissebbedett Ausztria ugyan most megszabadult nem német, elsősorban szláv nemzetiségeitől, amit aztán nevében is kifejezésre akartak juttatni: Német-Ausztria (Deutsch-Österreich), ellenben nem képes önálló állami létre. Éppen ezért – mintegy utalva 1848-ra – mindent el kell követni a Németországgal való egyesülés érdekében. Utólag nehezen lehet kikövetkeztetni, mennyire lett volna kivitelezhető az, ami 1938-ban a lakosság túlnyomó többségének egyeteértésével megvalósult: az Anschluß. A számítgatásokat ugyanis áthúzták a győztes hatalmak, megtiltva Ausztriának mindenfajta egyesülési formát Németországgal, de még a Deutsch előnév használatát is. (Ugyanez a helyzet állt elő a II. világháború után is).
Mindennek előrebocsátásával utalni kell arra, hogy az új bel- és külpolitika rányomta bélyegét a történetírásra is. A történeti képet (Geschichtsbild) átformáló viszonyulás – érthető módon – éveken át vajudott a múlttal való azonosulás ill. annak elutasítása között. Az átmenetiségnek megvolt persze az az előnye, hogy esetenként a világnézeti elemek háttérbe szorításával inkább a források mint a történetírók politikai-világnézeti beállítottsága jutott szóhoz. Ennek ékes példája az 1914-ben elhalálozott Karl Uhlirz által elkezdett, majd lánya, Mathilde által kivitelezett Ausztria és szomszédos országai, Csehország és Magyarország történetének kézikönyve (Handbuch der Geschichte Österreichs und seiner Nachbarländer Böhmen und Ungarn) négy kötetben (1927-1944). A szerző(k) beállítottságára jellemző már maga a cím is, Ausztria mellett, igaz a megadott besorolás szerint földrajzi, nem pedig állami értelemben önálló egységként kezelték mindkét országot. E fontos kézikönyv forrásértékére, gazdag bibliográfiájára a legújabb feldolgozások könyvészete is felhívja a figyelmet. A II. világháború után Mathilde Uhlirz a mű újabb kiadására kapott megbízatást, így aztán 1963-ban megjelent az 1., 1526-ig terjedő kötet 2., átdolgozott kiadása. A koros hölgy azonban nem tudta folytatni ill. befejezni a teljes kiadást. Mathilde Uhlirz szakmai hozzáállásával kapcsolatosan érdemes idézni a 2. kiadás előszavából: „A kézikönynek új alakjában is útmutatóként kell szolgálnia a fiatal nemzedéket, legyen számára támasz és segítség a kutatás útjainak feltárásában, de az érettebb tudósnak is segítse megkönnyíteni az időrabló fáradozást az egyes kérdéskörök kinyomozásában és a szükséges irodalom összeállításában.“  (VIII. old.). A „Kézikönyvön“ valóban történészek generációi nőttek fel. A könyvészeti adatok felsorolását követően külön fejezetekben kerülnek bemutatásra a címben megadott országok, vagyis Ausztria mellett Csehország és Magyarország. A személyes állásfoglalás helyett inkább az események és tények higgadt ismertetése jellemző a nagyhatású műre.
Mint már utalás történt rá, az I., majd II. Osztrák Köztársaság történészei törvényszerűen politikai-világnézeti „eszköztárral“ közelítették meg a Habsburg monarchia történetét. Erre jellegzetes példának kínálkozik Viktor Bibl (1870-1947) kétkötetes feldolgozása Ausztria széteséséről (Der Zerfall Österreichs) (1922-1924). A műnek két jellegzetességét kell kiemelni: egyrészt szinte az elsők között jutott hozzá az I. világháború után a megnyílt levéltári anyaghoz, másrészt a német gondolat követőjeként aszerint vizsgálódik, mennyire követte a Habsburgok politikája ezt a vonalat ill. mennyire tért el tőle. A második alapvonásért aztán a szerző meg is lakolt, mert a II. világháborút követően alig szerepel az ajánlott irodalom között, igaz, egyetemi, történeti intézeti könyvtárakban ez a munkája is könnyen hozzáférhető. Bibl említett művében ugyan Ferenc császárral kezdi vizsgálódásait (I. köt.), majd pedig az 1848-as forradalmakkal folytatva jut el az 1918 novemberében bekövetkezett katasztrófáig (II. köt.), ellenben mindjárt az előszóban leszögezi: „Azon tragikus sors, amely az öreg Habsburg államon 1918 novemberének napjaiban beteljesült, gyökereiben messze nyúlik vissza. Már régóta kérdéses volt léte, és a nehézségek, a haláltusa tulajdonképpen az osztrák-magyar monarchia [sic!] születésekor, 1526-ban kezdődött.“ (I., VII. old). Bibl beállítottságára jellemzően nem nehéz kitalálni, miben is látja ennek okát. Mindhiába voltak Frantiąek Palacky szavai 1848-ból, amikor megfogalmazta azóta is gyakran idézett kijelentését: a Habsburg monarchia történeti szükségszerűség, és amennyiben nem lenne, valóban ki kellene találni. Bibl ugyanis mindjárt az első fejezetnek ezt a rá annyira jellemző címet adta:A gyenge pont: a belső egység hiánya. Hogy mire is gondolt, a továbbiakban báró Viktor Andrian-Werburg 1842-1847-ben két kötetben kiadott Ausztria és jövője (Österreich und dessen Zukunft) c. munkáját idézve tapint elevenre: Ausztria tisztán képzelt név, ami nem jelent sem önmagában zárt népet, országot vagy nemzetet. Vannak olaszok, németek, szlávok, magyarok, akik összességükben az osztrák császárságot alkotják, de nem létezik Ausztria, osztrákok, osztrák nemzet. Az osztrák nem ismeri a nemzeti büszkeség érzetét, csupán egy büszkesége van, hogy kamarás vagy udvari tanácsos lehessen. (I., 6. old.).
Viktor Bibl, aki egyébként 1905-ben magántanár, 1913-ban címzetes, majd pedig 1926-ban az újkor általános történetének rendes professzora lett a bécsi Tudományegyetemen a vázolt alapszínre festette rá nevezetesen az 1848-as forradalmakat, a magyarok fegyveres harcát és ebben Kossuth szerepét. Mindezzel kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy a tények felsorakoztatására helyeződik nála a fősúly, úgy hogy nem szükséges ehelyütt külön kitérni felidézésükre. Kossuthtal kapcsolatosan is inkább személye és szerepe jellemzésére szorítkozunk. Mindehhez persze nem árt tudni, hogy Bibl Metternich rendszerével szemben a reform és bizonyos értelemben a republikánus szellemmel rokonszenvez. Magyarországgal kapcsolatosan mindenekelőtt a bécsi udvart marasztalja el a reformok elmaradásáért, mert mindazt, ami megvalósult, a magyaroknak végül is kellő nyomással kellett kiharcolniuk. Eleve elhibázott volt, hogy Metternich Széchenyit tartotta a legveszélyesebbnek, Kossuthot meg – akit bizonyos engedményekkel biztosan féken lehetett volna tartani – nem tekintette tárgyalófélnek. A perekről szólva elmarasztalóan nyilatkozik Bibl, különösen Kossuth vonatkozásában: A bebörtönzöttek közé tartozott Kossuth Lajos is, akire később oly nagy szerep hárult. Bécsnek a magyarokkal szemben elhibázott politikáját Kossuth személyén keresztül is megvilágítja: A Pesti Hírlap alapításának anyagi alapot keresve Bécsbe ment, hogy személyesen Metternichél kopogtasson, az államminiszter azonban nem fogadta el a kinyújtott kezet, „ami a magyarokkal szembeni számtalan hibájának egyike volt. A mártír Kossuth az osztrák erőszakpolitikának még szenvedélyesebb ellenzőjeként tért vissza hazájába.“ (II., 76. old.). 
 
A továbbiakban fontosnak tartja Bibl Kossuth 1848. március 3-án tartott „keresztelő“ beszédének azon részeit is felidézni, amelyek egyrészt az egész birodalomnak alkotmányos alapokra helyezését érintik, másrészt a poshadt rendszer képviselőivel szemben reményteljesen említi a fiatal Ferenc József főherceget. Lényegében tehát mindazért, ami 1848 előtt és közvetlen utána történt, a bécsi udvart, nevezetesen Metternich politikáját hibáztatja. Ide sorolja többek között a Jellačićcsal folytatott hintapolitikát is. A magyarországi eseményeket egészen sajátságosan tárgyalja Bibl. Amíg egyfelől egyáltalán nem illeti elismeréssel a magyaroknak a nemzetiségekkel szembeni bánásmódját, különösen a magyarosítást, az eseményeket a császáriakra vonatkoztatva kimondottal kritikusan tárgyalja, a szabadságharc utáni megtorlást pedig határozottan elítéli. Kossuthot szinte protokollárisan említi, amikor az 1849. április 14-i trónfosztást követően kormányzói hatalommal ruházták fel, ill. hogy többekkel együtt őt sem érte el Haynau bosszúja.
A III. birodalommal való egyesülés miatt a II. világháború után szükségszerűen átértékelődött a Habsburg birodalom megítélése. Ezen a téren kellő érdemeket szereztek az emigrációba kényszerült történészek, mindenekelőtt Robert A. Kann (1906-1981). Ez irányú munkája A History of the Habsburg Empire 1526-1918 címmel jelent meg 1976-ban. Hosszútávú kisugárzását jelzi, hogy közel másfél évtized múltán németül is kiadták: A Habsburg birodalom története 1526-tól 1918-ig (Geschichte des Habsburgerreiches 1526 bis 1918) (1990). Számára nem is annyira a Habsburgok dinasztikus érdemeiből következett az átértékelés szükségszerűsége, hanem azon felismerésből, hogy 1526-ot követően fokozatosan olyan hatalmi képződmény töltötte ki a közép-európai térséget, amely egyrészt ellensúlyt képezett kezdetben a török birodalom, majd pedig a feltörő Poroszország ill. a királyságokból, fejedelemségekből, őrgrófságokból egyesült Német Birodalommal szemben. Mindamellett soknemzetiségű nagyhatalommá nőtte ki magát a kezdetben házassági politikára építkező dinasztikus vállalkozás. Leegyszerűsítve Kann prékoncepciója értelmében minden pozitív és hasznos, ami a birodalom erősödését szolgálta, ellenkezőleg pedig negatív és káros, ami zavaróan, mi több, bomlasztóan lépett fel vagy hatott. Könyve előszavában ezen kritikus megjegyzéstől eltérően a nemzeti és a nemzetek feletti kérdések szintézisében jelölte meg a Habsburg monarchia lényegét. Egyben ezeknek a kérdéseknek a különböző nézőpontok szerinti egymáshoz kapcsolásában látta vállalkozása célját. Számára – negatív értelemben – legjellemzőbb jelenség volt a nacionalizmus, amely különösen Magyarországon öltött drámai feszültségekkel teli arculatot. Nagyban kidomborodik mindez az 1848-as forradalmak idején. A reformkori Magyarország fejlődésének két eltérő irányzatát Széchenyi és Kossuth személyiségén és politikai elvein keresztül világítja meg Kann. Ebben az értelemben ő is a szokásos Széchenyi-Kossuth ellentétpárban gondolkodik. Számára is Széchenyi a felvilágosult konzervativ és liberális személyiség, míg vele szemben Kossuth a fiatal Magyarország Mazzini típusú képviselője. A szlovák vidékről való – Petőfihez hasonlóan – szlovák származásúvá avatott fiatal és tüzes vidéki jogász egyidejűleg több kérdést akart megvalósítani: a magyar parasztság teljes felszabadítását, a magyar nyelvnek kizárólagossági szintre emelését egész Magyarország mellett Horvátországban és Erdélyben, a kapcsolatok terén Ausztria államszövetséggé való átalakítását és Magyarországnak önálló vámterületté nyilvánítását. A ragyogó szónoki képességű, a tömegekre bizonyos fokig demagóg befolyással ható Kossuth 1832 óta járult hozzá a magyar nacionalizmus további erősödéséhez.
Kann nagy vonalakban végigkíséri az 1848-1849. évi magyarországi eseményeket, ezek tárgyalásakor és értékelésekor ismételten kitér Kossuth személyére és szerepére. A kirobbanó nemzetiségi ellentétekről pl. azt írja: „Magyar­országon nem magyar csoportok, a Bánátban a horvátok és szerbek, Erdélyben a románok felkeltek a magyar nacionalizmus hajlíthatatlan és néhány esetben elvakult buzgósága ellen. Ezt mindenekelőtt Kossuth szította, aki csak az emigrációban kezdte felfogni, hogy a nem magyar jobbágyok nemzeti hátrányos megkülönböztetése Magyarországon felerősítette a társadalmi diszkriminációt, amelyben együtt osztoztak magyar sorsosaikkal.“ (278. old.)
Amennyiben Kossuth radikális pártja győzött volna, Magyarország mindörökre elszakadt volna a birodalomtól. Ebben a sorsdöntő helyzetben a Függetlenségi Nyilatkozat mutatta meg a Magyarország politikájának tarthatatlanágát. Ekkor is Kossuth hozta kényszerhelyzetbe az országgyűlést, a viszonyok ugyanis oly irányba fejlődtek, hogy nem volt lehetséges semmiféle közbülső megoldás. Ugyanakkor fel kellett volna ismernie a forradalmi magyar kormánynak, a monarchista Európa nem fogja tétlenül nézni, hogy Franciaországban és Németországban a döntő ellenforradalmi sikerek idején a Habsburg monarchia forradalomnak essen áldozatul. Azon tény, hogy Kossuth Oroszország beavatkozása láttán sem vonta le a következményeket, nagyon kétes megvilágításba helyezi államférfii képességeit. Nagy szónok volt és újságíró, telistele a karizmatikus vezérre jellemző ragyogó eszmékkel és tulajdonságokkal, ellenben nem rendelkezett ez a meggyőződéses hazafi azon képességekkel, amik az államférfitől elvárhatók kritikus helyzetekben. Kann vélekedése szerint Kossuthnak ugyanis már 1848 őszén vissza kellett volna vonulnia, hogy kompromisszumokra képes más vezérnek adja át helyét. Vezéregyénisége ellenére Kossuth nem volt képes magát beleélni az ellenfél helyzetébe.
Kossuth befolyására jellemzően a magyar nacionalizmus mindig jogosnak ítélte meg azon lépését, hogy elmenekült az osztrák bitófa elől, viszont elítélte Görgeyt, mert a felesleges vérontás befejezése érdekében helyesen döntött a fegyverletétel mellett. Az akkor már Turinban élő Kossuth a nemzet elárulását látta a kiegyezésben, és továbbra is ragaszkodott a magyar köztársaság feltámasztásának követelményéhez. Érzelemmel átitatott nézetei még mindig erős hatással voltak a közvéleményre.
Robert Kann érvelése annyira egyöntetű, hogy kár lett volna magyarázatokkal ellátni, netán cáfolni helyességét vagy beállítottsága helytelenségét, így ugyanis világosan látni, hogyan ítélkezett a reformkor ill. a forradalom Magyarországáról. Nem árt persze megjegyezni az Egyesült Államokban egyetemi tanárként működő történész hatását választott hazájában, de Ausztriában elért befolyását sem szabad figyelmen kívül hagyni, szem előtt tartva, milyen tekintéllyel tudott fellépni itt, amit kellőképpen igazol műveinek német nyelvű kiadása a fent tárgyalt mellett az 1950-ben megjelent The Multinational Empire. Nationalism and Natonal Reform in the Habsburg Monarchy 1848-1918.
Kann könyvének megjelenési idejéből következtetni lehet arra, mikortól követhető nyomon hatása a fiatalabb osztrák történészek körében. Mint már utalás történt rá, a II. világháború utáni „identitáskeresés“ nagyon is időszerűvé tette az osztrák történelemnek a jelen kérdéseiből adódó átvizsgálását. Egészen természetes volt mindenfajta német-nemzeti gondolat elvetése, ezért, mint már Robert Kann feldolgozásában is látható volt a közép-európai nagyhatalomnak integrációs, soknemzetiségű arculata domborodott ki, szem előtt tartva, hogy a kisállammá zsugorodott köztársaság nem tekintheti magát a Habsburgok császársága egyeneságú leszármazottjának.
A jelenig ható fő irányvonalak felvázolására három jeles történész idevágó munkájára támaszkodunk, szem előtt tartva egyrészt a generációs problémákat, másrészt az egyes művek politikai-világnézeti hátterét.
Bizonyos értelemben az átmenetiség jegyeit hordja magán Hugo Hantsch (1895-1972)kétkötetes Ausztria története (Die Geschichte Österreichs), melynek 1. kiadására 1939-ben került sor, ellenben nem árt utalni arra, hogy ez az átfogó munka öt kiadást ért meg, utolsó kiadása 1968-ban ill.1969-ben jelent meg. Az egyébként bencésrendi Hantsch szintén a bécsi Tudományegyetemen volt az újkori történelem tanára. Hovatartozása révén ő konzervatizmusával jól össze tudta kötni Habsburg pártiságát, anélkül, hogy bármilyen módon megkérdőjelezte volna az osztrák köztársaság kikiáltásának jogosságát. Ferenc József iránti szinte rajongó tisztelete megmutatkozik valamennyi vele kapcsolatos kijelentésén. Ez a maga nemében eleve a magyarok ellen kellett volna hogy hangolja, valójában azonban Hantsch inkább a kiegyezés híve volt, ebbe a szemléletbe viszont nagyon is belefért a magyarokkal szembeni tapintat. A tények felsorolásán túlmenően a saját látószögéből inkább megállapít, mintsem magyarázatokba bocsátkozik, és ez végül is a tények tudomásul vételét eredményezi nála.  
Ezek után tényleges példákon lássuk, hogyan kezeli Hantsch a „magyar kérdést“, nevezetesen Kossuthot. Kannhoz hasonlóan ő is szembeállítja az evolució útján járó Széchenyivel: „a radikális reformmozgalom egyre inkább a forradalom útjára tért, ez pedig nem a nemes reformátort, hanem a szenvedélyes Kossuthot választotta azon nemzedék vezérévé, amelyik az önálló nemzeti jogállam megvalósítására törekedve elvetette a rendiség egész középkori örökségét és az újkori abszolutizmust.“ (II., 299. old.).
Kossuth tényleges szereplése közül kiemeli Hantsch 1848 március 3-i beszédét, Biblhez hasonlóan említve, hogy Kossuth az egész birodalom alkotmányos átalakítását követelte. A március 13-án kitört bécsi forradalommal kapcsolatosan említi Kossuth pozsonyi beszéde német fordításának felolvasását az alsó-ausztriai rendek tartománygyűlése épületének udvarán. A nyílt összecsapás Kossuth hatalmának tetőzését jelentette, aminek a dinasztia trónfosztása volt a legradikálisabb kifejezése. A forradalmi csonka országgyűlés Debrecenben túltette magát a Pragmatica Sanctioban lefektetett törvényes renden és hatalmi harcra rendezkedett be. Kossuth mint a köztársaság kormányzója minden erejét összegyűjtötte, és ez elégséges volt arra, hogy sikeresnek igérkező ellenállást fejtsen ki az osztrák csapatok ellen.
Hantsch szemléletének kettősségét támasztja alá azzal, hogy egyrészt azt állítja, Kossuth törvénytelen erőszakon alapuló tevékenysége mérgezte meg Magyarországnak Ausztriához való viszonyát, másrészt az ennek ellenében kiadott birodalmi alkotmánynak, mely a királyságot az örökös tartományok színtjére süllyesztette, semmi esélye sem volt arra, hogy Magyarországon érvényre jusson. Világos tehát, hogy Hantsch – Deák érdemeit kiemelve – a kiegyezés művét tekintette törvényesnek és természetesen helyesnek, aminek ellenszegült a száműzetésben élő „szerencsétlen Kossuth Lajos és forradalmi ideológiája.“ (II., 363. old.). A jövőbe tekintve így összegez aztán Hugo Hantsch: Magyarországot naggyá tette és virágzó államiságot teremtett Deák szelleme. Ezzel szemben „külföldön írt és szónokolt a tehetséges Kossuth, és még hallgatósága is akadt, amelynek a Habsburgok elleni gyűlölete révén egészen hamis képe támadt a tényleges viszonyokról. Az ilyen Kossuth, később Károlyi féle emigránsok voltak a történelem tanítómesterei a nyugati liberalizmus köreiben.“ (II., 364. old.).
 
Az eddigbemutatotttörténészek szemléletétől eltér a II. világháború időszakával származási okokból terhelt Erich Zöllner (1916-1996). Ha történeti feldolgozások terén sikerkönyvekről egyáltalán beszélhetünk, akkor az ő Ausztria története az. Kezdetektől a jelenig (Geschichte Österreichs. Von den Anfängen bis zur Gegenwart) határozottan ide sorolható. Az 1961 óta 727 oldalra terjedt munka 1990-ig nyolc kiadást ért meg, vagyis meghatározó szerepet vitt és visz a XX. század végi osztrák történetszemléletben. Mindazonáltal az Ausztria története iránt érdeklődő olvasók francia, román, sőt, kínai és japán nyelven is megismerkedhettek Zöllner nevével és szinte kanonizált művével. A bécsi Tudományegyetemen az osztrák történet tanára számos olyan tudományos tisztséget töltött be, amelyek révén külön bebiztosíthatta tekintélyét.
Zöllner a maga nemében több vonatkozásban eltér idősebb kortársaitól, aminek alapvető tulajdonsága a mai, Osztrák Köztársasággal való azonosulás és azonosítás. Ennek megfelelően Ausztria keletkezését a területi magból növeszti a jelenlegi osztrák tartományok „nagyságrendjéig“, ebben az értelemben kibővítve Burgenlanddal, a többi „szerzeményt“ Cseh- és Magyarországgal kezdve egészen Galiciáig inkább külpolitikai szinten tárgyalja vagy érinti, attól függően, hogy az ottani ügyek milyen mértékben hatottak ki a központi kormányzatra. Ebben az összefüggésben Magyarországra sem helyeződik akkora hangsúly, mint korábban ill. ami magyar szemmel elvárható lenne. Zöllner mindazonáltal valamennyi tudományág bevonásával szintézisre törekedett olyan természetes határozottsággal, hogy az olvasóban a teljes tájékoztatás benyomását keltheti. Tömör és majdnem száraz stílusával tárgyilagosan hat; súlyát növeli az egyes kiadásokhoz folyamatosan kiegészített források és történeti irodalom jegyzéke, a 8-ban 79 oldalon.
A fentebb említettek alapján tehát nem lehet okvetlen zokon venni Zöllnernek a magyar történet hézagos, hiányos jegyzését könyvében. A Kossuthra vonatkozó rövid, tömör, inkább utalásszerű megállapítások annyira szűkre szabottak, hogy az alábbiakban egész terjedelmükben közölhetők:
 
A párizsi februári forradalom híre azonban először Magyarországon csapott lángra, ahol Kossuth azonnal demokratikus képviseleti alkotmányt követelt... (356. old.).
Magyarországon Windischgrätz a Tiszáig előrenyomult, amit azonban a nagyon tehetséges tábornok, Görgey Artúr által vezetett ellentámadás követett...
Kossuth kikiáltotta a köztársaságot. (398. old.). 
Másrészt Deák és Andrássy – nem úgy mint Kossuth és epigonjai – világosan belátták, hogy a magyaroknak a Szt. István korona valamennyi országára vonatkozó uralmi igényei csak a Habsburg monarchia nagyobb keretei között valósíthatók meg. (411. old.).
A birodalom két felének egymás közti változatos kapcsolataiban egy sor nyugalmas év után a XX. század kezdetén újra kiéleződött a válság...
A közös hadsereg a magyaroknak, nevezetesen a Kossuth szellemében működő Függetlenségi Pártnak, de gróf Apponyi és konzervatív híveinek is tüske volt a szemében. (433. old.).
A kilencvenes évekre beérett azon gondolat, hogy új alapokra helyezve kell feldolgozni Ausztria történetét. A szemléletváltásra mi sem jellemzőbb mint maga a cím: Osztrák történet (Österreichische Geschichte), a területi elv mellett ugyanis érvényesül az „osztrák“ fogalmi betájolása, azaz hol és hogyan jutott kifejezésre különböző időszakokban a Habsburg uralkodóház által megtestesült és képviselt Ausztria. Ebben a megközelítésben nyilvánvalóan megváltozott a monarchiába betagolt középkori királyságok Cseh- és Morvaország ill. Magyarország helye és megítélése. A magyarországi vállalkozáshoz hasonlóan szintén tíz kötetre tervezték a nagy munkát, aminek megírására természetesen nem lett volna képes egyetlen szerző, ezért – kivéve az 1122-1278 közötti időszakot felölelő kötetet – az egyes köteteket más és más szerző alkotta meg. A tíz kötetből 2001 végéig kilenc készült el, azonban időközben tizenkettő lett a végcél. Az egyes szerzők részben a már tárgyalt professzorok tanítványai, lényegében Ausztria különböző egyetemeiről kerültek ki, habár nagyobbik részük, ha másként nem, tanulmányaik révén a bécsi Tudományegyetemhez kötődik. Közéjük tartozik Helmut Rumpler (1935-), aki bécsi habilitációját követően az újonnan alakult klagenfurti egyetemen jutott tanári székhez. Az tőle vállalt és Kossuth személyével is foglalkozó rész az Osztrák történet 1804-1914 közötti időszakára vonatkozó kötet Esély Közép-Európának. Polgári egyenjogúság és az állam szétesése a Habsburg Monarchiában (Eine Chance für Mitteleuropa. Bürgerliche Emanzipation und Staatsverfall in der Habsburgermonarchie) címmel jelent meg 1997-ben 672 oldalon.
Rumpler önkritikusan jegyzi meg előszavában, hogy a Habsburg monarchia újra felfedezésében elsősorban az Egyesült Államok ill. Nyugat-Európa jeleskedett. Utal továbbá az 1955-ben Prágában, majd 1958-ban Budapesten megrendezett konferenciára, amelyen a „szocialista országok“ történészei gazdaságtörténeti megközelétésben jutottak el a monarchia egyfajta átértékeléséhez. Az önmagával állandóan bizonytalankodó Ausztria – történészeivel egyetemben – csak ezek után mert hozzányúlni a kényes matériához. A Rockefeller Foundationjóvoltából sikerült beindítani a Hugo Hantsch által 1952-ben létrehozott mammut vállalkozást, a Habsburg Monarchia mindenesetre az 1848-1918 közötti időszakra szorítkozó, különböző tárgyköröket felölelő feldolgozását vaskos kötetekben (Die Habsburgermonarchie 1848-1918), melynek kivitelezésére külön bizottság alakult az Osztrák Tudományos Akadémián; vezetését 1997-ben Rumpler vette át. Az egyes tárgykörökkel országok szerinti felosztásban ottani szakembereket bíztak meg, egészen természetes tehát, hogy ők nagyban hozzájárultak az osztrák láthatár tágításához. Mára nem csupán a személyes ismeretségek alakultak ki és mélyültek el a kapcsolatok, hanem ezek révén nagyobb térhez jutottak a szomszédos államok történészeinek nézetei is. Főként a R. Kann által is képviselt nézet ezáltal minden hatalompolitikai hátsógonolat nélkül kezd általánosulni, igaz , az európai integráció vonatkozásában egyre inkább kezdik emlegetni a Habsburg birodalom különböző területeket és népeket összefogó modell jellegét.
Mindennek előrebocsátása után nem érdektelen pillantást vetni Rumpler könyvének felépítésére. Önmagában eredeti, esetenként fantáziadús fejezetcímei közül a Metternich korával (1809-1848) foglalkozó rész a III. fejezetében, Pandora szelencéje 3. pontjában külön tárgyalja Magyarországot: Magyar állam és magyar nacionalizmus. Alpontjai: A magyar kulturális tudat ébredése; Magyarország reformkora; Széchenyi István, a „legnagyobb magyar“; Kossuth Lajos politikai kibontakozása. A szemléletváltozásra jellemzően érdemes megjegyezni, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően mindkét személynév a németben is magyarul szerepel. A következő, Forradalom és reform (1848-1867) c. rész II. fejezetének két pontja ismertet meg a magyarok szabadságharcával és a nemzetiségi politikával Magyarországon, majd pedig a III. Az ellenforradalom c. fejezet két pontban tér ki Magyarországra, nevezetesen az aradi vérbíróságra. Kossuth persze később is szerepel a kiegyezéssel kapcsolatos ellenszegülésén kívül, nevezetesen az 1862-ben ismertté vált Duna-konföderaciós tervével. Habár Nyugaton felkapták a gondolatot, Magyarországon senki sem lelkesedett különösebben érte. Rumpler mérlegelése szerint a gondolat megvalósításának nem volt sok esélye, ugyanis Magyarország vezetőszerepe biztosításának kísérlete nyomban elriasztotta volna a románokat és a szerbeket, akik előbb vagy utóbb orosz segítséget igénybe véve fordultak volna a magyarok ellen. A magyarok a nemzetiségek ellenszegülése következtében kilátástalan helyzetbe jutottak volna eleszítve Oroszország javára Ausztriától elnyert szabadságukat (381. old.). Rumpler Kossuth 1894-ben bekövetkezett halálát és budapesti temetését úgy ítéli meg, hogy első nemzeti hullám ragadta el az országot. A misztifikált nacionalizmus jegyében ünnepelte meg az ország 1896-ban a honfoglalás ezredik évfordulóját. Itt is kitér – emlékeztetve Andrássy politikájára – arra a Tisza István által is követett politikára, mely a demagógok kivételével az Osztrák-Magyar Monarchia nagyhatalmi állásának erősítésében látta biztosítottnak Magyarország jövőjét (520. old).
A már említett fejezetben Rumpler átfogó tömörséggel taglalja a reformkori Magyarországot. Habár nem állítja szembe a két főszereplőt, azonban elkerülhetetlenül kitudódik, hogy nem csupán egymástól eltérő politikai nézeteik, hanem módszereik, sőt, alkatuk révén is ellenfelekként küzdöttek, ami a korkülönbséget tekintve is Széchenyi vezéri szerepvesztésével járt Kossutthal szemben. Rumpler vizsgálódása középpontjába a kibontakozó nacionalizmus kerül, aminek minden pártfoglalás nélkül tárja fel rugóit, mégis különbséget kell tennie a mérsékelt és a radikális irányzat között. Lekszikális szűkszavúsága ellenére felsorolja Széchenyi pályafutását, hogy milyen nehezen tanult meg magyarul, de azért magyarul szólalt fel 1825-ben az országgyűlésen; németül vezette naplóját, a legnagyobb ellenséget mégis a németben látta. Utazásai tapasztalatait Magyarország érdekében hasznosította a folyamszabályozástól a Lánchíd építésén át egészen a vasútpártolásig. Rumpler nem is tagadja meg tőle az elismerést, Kossuth elismerő kifejzését átvéve írja, hogy Széchenyi nem csupán a legnagyobb magyar volt, de egyben az osztrák, sőt az európai történelem egyik nagy alakja (173. old.). Kossuth származását, személyét nem ismerteti és méltatja, hanem csupán politikai pályafutását mutatja be főként magyarosító, eleve a nemzetiségek ellen forduló nézeteivel. Rumpler szerint Kossuth célja az Ausztriától független magyar nyelvű nemzetállam megtermetése volt parlamentális rendszerrel és a törvény előtti egyenlőséggel. Eszméivel megteremtette a politikai magyar nemzetet (175. old. folyt.).   
 
A forradalom és szabadságharc vázolása során mind a Béccsel, mind pedig a nemzetiségekkel szemben folytatott magyar politika ellentmodásosságát domborítja ki Rumpler: az Ausztriával szembeni harc elkerülhetetlen volt, a nemzetiségekkel való kiegyezés éppen a forradalom miatt lehetetlen. Ettől függetlenül 1848/49-et „dicsőséges két évnek“ nevezi, állítva, Kossuth „hősi alakja“ sem volt akarásában és hatásában mentes az ellentmondásoktól (296. old.).
A harc Magyarországért és Németországért c. fejezetben szokatlan módon elveti a súlykot Rumpler. Az osztrák megtorlásokat azzal igyekszik kiegyenlíteni, hogy az Amerikában élő Deák Istvánt idézve állítja, hogy Bécs ugyan elszánta magát a magyarok lázadó szellemének megtörésére, ellenben sok magyar mágnás is segítséget nyújtott ehhez. Ha ők dönthettek volna, sokkal több lett volna a kivégzettek száma. A császáriak megtorlásaival a magyar forradalmi bíróságok hasonló brutalitását állítja szembe: az uralkodóházhoz hű mágnásokat végeztek ki; a Bánátban 467 szerb polgári személyt öltek meg. Kossuth állítólag teljesen ki akarta irtani a szerbeket és helyükbe honvédeket telepíteni. Osztrák összeállítás szerint Erdélyben a székelyek és a honvédcsapatok gyilkolásainak 4.800 román és szász áldozata volt. Érdekes módon nem veszi figyelembe az 1849 március 4-én kibocsátott császári alkotmányt, melynek 5 §-a megfosztotta önállóságától és az összbirodalomba olvasztotta Magyarországot, a királyságról leválasztották nem csupán Horvátországot, hanem a Szerb Vajdaságot és Erdélyt is. Fel kellett volna neki tűnni, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat több mint egy hónapra rá született meg Debrecenben. Rumpler ezt kizárólag arra vezeti vissza, hogy a magyarok saját erejükből szabadították fel magukat. Kossuth ennek értelmében saját művére kívánta rátenni a koronát a Habsburg ház trónfosztásával és kormányzóvá való kineveztetésével (317. old. folyt.).
Szigorú vélekedés, mely úgy akarja biztosítani magának a pártatlanságot, hogy ok-okozati összefüggések nélkül állít egymás mellé, vagy éppenséggel egymással szembe dolgokat. Mindez azt bizonyítja, hogy Rumplernek minden igyekezete ellenére sem sikerült kiegyenlítő szintézisbe hoznia az akkori idők ellentéteit. Végül is az a gyanú támad, mintha a magyar nacionalizmus lett volna az a rontó szellem, ami a fennmaradásért folytatott buzgóságában nemvolt kellő tapintattal a nemzetiségek érzékenységére, de főként elkapatta magát a magasabb érdekeket megtestesítő és egységesítő császári hatalommal szemben. Mindettől függetlenül tudomásul kell venni, bármennyire is zavaró, mások látásmódja nem lehet okvetlen kíméletes a magyarok megítélésében, és most erre nagyon tanulságos Kossuth Lajos alakjának bemutatása az osztrák történetírásban.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2017 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 256349
Hónap: 3208
Nap: 94