Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Főhajtás Arad áldozatai előtt

 Főhajtás a mártírok emléke előtt

Dr. Nagy István beszéde a dunaszerdahelyi megemlékezésen a '48-as szobornál (2011.október 6.)

 

 

 

dsz.jpg

Amikor ide készültem, erre a mai ünnepi alkalomra azon gondolkodtam, vajon mi az igazi célja egy ilyen megemlékezésnek? Talán az, hogy az évente megrendezett ünnepségekkel ne hagyjuk elhamvadni a történelem parazsát?

Vagy talán az, hogy a nemzetet megrázó és egységbe forrasztó esemény nevében összejöjjünk, és néhány percet egymásnak szenteljünk, azokra gondoljunk, akik ma nem lehetnek velünk? Vagy talán az, hogy figyelmeztessük egymást, mit kell elkerülnünk a jövőben, mitől kell megóvnunk a nemze

tet?

Nos, az igazság az, hogy mindhárom egyszerre.

De, azt hiszem, van még egy igen fontos, első pillantásra talán túlságosan is kézenfekvő célja annak, hogy évente összejövünk megemlékezni: mégpedig az, hogy minden alkalommal, újra és újra körüljárjuk ugyanazt az eseménysort.

Mert, kedves barátaim, tudjuk, az emberi élet veleje nem más, minthogy újra és újra megbeszéljük, újra és újra átgondoljuk múltunkat. Nem feltétlenül azért, hogy a történések eddig ismeretlen részleteit tárjuk fel, hanem sokkal inkább abból a célból, hogy a már eddig feltárt elemeket új összefüggésrendszerben, új megvilágításban lássuk.

Október 6-a, az aradi vér

tanúk, a nemzeti gyász, a becsület napja, amikor a szabadság halálára emlékezünk. Az aradi vár sáncai között egyértelmű volt az üzenet: a szabadságért a legreménytelenebb helyzetben is vállalni kell a küzdelmet, a hatalom  hazugságát pedig a legvéresebb megtorlás sem emelheti az igazság helyére.

Rég tudjuk már, az aradi vértanúk nem tizenhárman, hanem tizenhatan voltak - Ormai (Auffenberg) Norbert és Kazinczy Lajos honvéd ezredest, majd 1850 februárjában Ludwig Hauk alezredest is Aradon végeztette ki Haynau. A köztudatba azonban az "aradi tizenhárom" százhatvankét évvel ezelőtti mártírhalála vésődött be az 1848-49-es forradalom és szabadságharc megtorlásának szimbólumaként. Ugyanakkor nem feledjük, hogy ugyanezen a napon lőtték agyon Pesten Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt.

A magyar nép a világosi megadásban galád árulást, az aradi kivégzésekben a magyar szabadsághősök magasztos mártíriumát látta. Ezáltal megmaradt a hite önmagában, megmaradt életereje, bizakodása, megújuló képessége.

 Így maradtunk meg, mai magyarok, nekik is köszönhetően, akik életüket áldozták fel hazájuk szabadságáért. Vajon ma hány családban, iskolában, munkahelyen, baráti körben emlékeznek rájuk?

 

 Mindenekelőtt az első felelős magyar kormány elnökére, az aznap Pesten kivégzett Batthyány Lajos grófra. Koncepciós pere bizonyítja, hogy sorsát előre eldöntötték. Emlékezünk az Aradon főbe lőtt Kiss Ernő altábornagyra, országos főhadparancsnokra, Dessewffy Arisztid tábornokra, hadtestparancsnokra, Schweidel József tábornokra, Pest városparancsnokára, Lázár Vilmos ezredesre, hadosztályparancsnokra, majd az őket követően bitófán kivégzett tábornokokra: Pöltenberg Ernő hadtestparancsnokra, Török Ignácra, aki egy ideig Komárom várparancsnoka volt, Láhner György hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelőre, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly hadtestparancsnokokra, Aulich Lajos hadügyminiszterre, Damjanich János hadtestparancsnokra és Vécsey Károly grófra, a Temesvárt és Aradot ostromló hadtest parancsnokára.

Amikor a vesztőhely felé tartva az osztrák Pöltenberg végignézett társain – volt közöttük magyar, német, rác, horvát –, megjegyezte: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.”

A szabadságharc mögött felsorakozott magyar társadalom összefogását jelzi, hogy a mártírok között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók. Civilek és katonák, szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Valamennyien a Pöltenberg által említett deputáció tagjai.

Ez a csend napja, 

a halál napja, a némaságé. De az ellenállásra való emlékezésé is, egy olyan időre, amikor nem volt magyar magyarnak árulója. Akkor a vereségben sem szakadt ketté a nemzet. Az aradi tizenhármak a deáki bölcsességnek nyitottak utat.

A tisztelet, amelyet hőseink iránt érzünk, a reménység forrása is. Ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. A hőstett sohasem pragmatikus ugyan, a mártírhalálnak nincs célszerűsége és logikája, mégis ott fénylik mögötte egy távoli cél.

Miközben fejet hajtunk az aradi vértanúk előtt, gondoljunk arra, hogy a zsarnokság előtt, legyen bármily kifinomult, leplezett, jóindulatával kecsegtető, soha nem hajthatunk fejet. Hinnünk kell abban, hogy a régmúlt áldozata közelebb hozza azt a jövőt, amelyben a nép, a nemzet, a magyarság szabadsága és jóléte határainkon innen és túl nem csupán szlogen lesz, hanem megélt valóság.

Az 1848-49-es s

zabadságharcnak is szomorú végpillanata, hogy nem volt elég a fegyverletétel, nem volt elég az egész magyar nemzet összeroskadása, még mindig nem volt pont az ítélet végén, még mindig kellett egy véres pecsét is hozzá: tizenhárom nagyszerű katona, tizenhárom bátor férfi, tizenhárom élni akaró ember megöletése. Németek, szerbek, örmények, horvátok, magyarok. Sokfélék nyelvük és származásuk szerint, de egytől-egyig a leghűségesebb magyarok itt bent a mi szívünkben. Teljesen fölöslegesen és kegyetlenül ölték meg őket, édesapákat, hitveseket, gyermekeket, mert elsősorban ezek voltak, ezek maradtak szeretteik számára. Nekünk pedig hőseink, vértanúink. Gyászolni kell hát minden október 6-án. Csakhogy a gyász az idők során méltóságteljes ünnepé is nemesedhet. Arad ugyanis mégis cáfolata annak, hogy vereségből nem lehet győzelem. Hiszen 1848 nélkül nem lett volna 1867, a kiegyezés, és hiába nem szerették egymást Kossuth Lajos és Deák Ferenc, mert egyik nem lenne a másik nélkül, és ahogy múlik az idő, érdekes módon egyre inkább összetartoznak. Az aradi gyásszal Haynau veszélyes fegyvert adott a magyarok kezébe, miközben azt hitte, hogy éppen lefegyverezte őket: a dac, a harag, a félelem, a titkos emlékezés szolidaritást teremtett, összefogta a nemzetet, nem engedte széthullni. Arad gyásznap, de valamiféle gyászünnep is: a szabadságszeretet, a szolidaritás, az összetartozás, az összefogás napja.

Mégis győzelem lett a vereségből. Arad erre példa, ez az aradi szellem. Tisztességes nemzeti célokról lemondani nem szabad

 még akkor sem, ha pillanatnyilag szinte reménytelennek látszik a megvalósításuk. És a megölt tábornokok is feltámadnak utódaikban.

Gyászolnunk kell halálukat, de ünnepelnünk kell ezt a feltámadást, azt, hogy eszméik túlélték a gyilkos golyót vagy kötelet.

Mondjon valaki nekem egy olyan évfordulót a magyar történelemben, ami nem ugyanerről szól, a szabadságról. Akár a kuruc mozgalom

ról, akár 1848-ról, akár 1956-ról beszélünk, egyetlen szóval kifejezhető a lényeg: szabadság. A magyarok szabadsága. Az emberek szabadsága. Minden nép szabadsága.

Minden évben összegyűlünk és próbálunk újabb és újabb aktuális üzenetet megfogalmazni a tizenhárom aradi vértanú haláláról; őszinte gyásszal és fájdalommal, de példájuk, üzenetük továbbélésének örömével is emlékezünk rájuk.

Megrendít, felkavar ennek a tizenhárom ártatlan embernek a pusztulása, mert ők ártatlanok voltak, ők csak szabadságot akartak, és azok voltak a bűnösök, akik továbbra is rabságban akarták tartani a magyar nemzetet. Igazság szerint nincsen mit értelmezni, magyarázni ezen, csak annyit kellene mondani minden évben: szabadság. S ezt el

harsogni kelettől nyugatig, ahogy a költő Petőfi Sándor mondja.

Olyan világban élünk, amelyben látszólag nem sokat számít a maradandóság. Az alig használt és máris eldobott tárgyak világa ez.

Fogyasztói társadalomnak hívják ezt a rendszert, és borzadva gondolok arra, hogy ebben a korban talán nemcsak a tárgyakat, hanem az erkölcsi elveket is ugyanolyan könnyedséggel cserélik sokan. Rövid a szavatossági ideje mindennek körülöttünk, múzeumba kívánkozik, amit a tegnap még esetleg használtunk.

Egy ilyen korban még fontosabb tudni azt, hogy vannak értékek, amelyek nem kopnak el, akármennyit is idézzük őket, vannak a múltnak olyan csillagai, amelyek ma is ugyanúgy ragyognak, vagy talán még fényesebben, és vannak olyan üzenetei a történelemnek, amelyeknek sohasem jár le a szavatossági idejük.

 

Felemelő érzés arra gondolni, hogy éppen ezek a múlhatatlan értékek kötnek össze minket, ezek kovácsoltak minket nemzetté, és ezek fognak megtartani a jövőben is.

Nemcsak attól vagyunk magyarok, hogy magyarul beszélünk, hanem attól is, hogy egyet gondolunk, ha valaki azt mondja nekünk: Szent István, Mátyás király, Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor vagy pedig Damjanich János, Lázár Vilmos, Nagysándor József és mind-mind a többi aradi vértanú.

Sok mindenről lehet nekünk vitánk, és van is nap mint nap, de összekötnek minket ezek az érzések. Azt is mondhatnám, hogy az

 olyan hősök, mint például az aradi tizenhárom mártír tábornok, akik közül többen nem is tudtak magyarul, alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy büszkék lehetünk magyarságunkra.

Nem 1848. március 15-e után jelentett igazán mást a magyar szabadság gondolata, hanem 1849. október 6-a után. A magyar szabadságért élni és harcolni nagyszerű dolog ugyan, de meghalni érte, esetleg úgy, hogy valaki nem is magyar,

ezerszeresen tragikusabb és ezerszeresen fontosabb üzenetet jelent.

A történele

m éppen arra való, azért kell ébren tartani a hősök emlékezetét, hogy abból tanulhassunk. Évről évre összegyűlünk  október 6-án, és elmondjuk, hogy mit gondolunk a nemzetről, a szabadságról, az együttélésről, de vajon mi magunk legalább megszívleljük-e, amit mondunk, továbbvisszük-e azokat az érzéseket, amelyek itt úrrá lesznek rajtunk? Én hiszem,hogy a magyar  emberek lelkében ott él múlhatatlanul az a szabadságvágy és szabadságakarat, amelyet Haynau hóhérjai a tizenhárom tábornok kiontott vérével  mindenfelé akaratlanul is szétszórtak. Ezért  a gyász, lassan ünnepi megemlékezéssé válhatott, felemelő együttlété.

Isten éltesse a magyarok  szabadságszeretetét!

Isten éltesse a hitet mindenkiben, hogy amit igazán akarunk, és amiért hajlandóak vagyunk dolgozni és küzdeni, az előbb-utóbb megvalósul.

Soha ne felejtsük a tizenhárom tábornok vértanúságát, akik még élni szerettek volna, mégis meghaltak azért, hogy mi legalább élni tudjunk szabadon, félelem nélkül.

Hát akkor próbáljunk

 így élni mindannyian.

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< November / 2017 >>


Statisztika

Online: 5
Összes: 263411
Hónap: 4478
Nap: 163