Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Trianonra emlékeztek Darnózselin

 Megemlékezés Darnózselin

Dr. Nagy István országgyűlési képviselő a darnózseli Trianon megemlékezésen mondott beszédet. Az alábbiakban közöljük a beszéd írott változatát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, emlékező közönség!

Hány emberöltő kilenc évtized, s hány emberöltő a felejtés? Hogyan lehet, hogy a belénk égett, égetett sem nem gyógyul, hogy végül nincsen felejtés? Azt mondják sokan, túl kell lépni a fájdalmon, az idő begyógyítja a sebeket. Azt mondják mások, el kell feledni a sérelmeket, hogy tovább lehessen élni. Öncsalások? Hazugságok? Vagy öngyógyítás? Mennyi kérdés, és nem érkezik érvényes válasz sehonnét sem. S ha igen, a válaszok újabb kérdéseket generálnak? Igen, s azt a tanulságot sugallják, hogy van kollektív emlékezet, s hogy az elvakart sebek, az eltitkolt, a be nem vallott múlt, az őszintétlen beszéd mérgez még három generáción is túl.

Emlékezni gyűltünk össze egy borús, szomorú és tragikus 91 évvel ezelőtti napra emlékezve, melyen egy országot gyászolt a magyar nemzet.

Gyászünnepet tartottak az óta mindig, amíg lehetett. De nem sokáig lehetett. Kimaradt Trinanon a történelemkönyvekből, ledöntötték a köztereken látható emlékműveit, azt gondolta a hatalom, hogy amiről nem beszélünk az nincs is. Így történt ez a hajdan volt Mosonvármegye székhelyén található Hármashalom emlékművel is, amelyet egy éjszaka tüntettek el. S amilyen gyorsan eltűnt ez az emlékmű, olyan nehezen született új. De 2003 óta áll a Trianon kereszt Magyaróvár a sétáló utca végén! Köszönhető ez közel nyolcvan köztünk élő helybelinek és az evangélikus gyülekezetnek, akik magukévá tették az Országos Trianon Társaság Elnökségének gondolatát, hogy a települések állítsanak Trianon Emlék-kereszteket. Tették ezt valódi közadakozással, a korábbi városvezetés hivatalos rosszallása ellenére.

Engedjenek meg nekem egy rövid történelmi visszatekintést, s engedjék meg, hogy újra feltegyem a kérdést: miért?

A Monarchia-ellenesség nyilvános felülkerekedésére 1918 áprilisában Rómában az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek ún. „Elnyomott Népek Kongresszusán” került sor. Ahol a delegátusok kimondják, hogy a Monarchia „elnyomott” nemzetei nem akarnak továbbra is a birodalom keretei közt élni, hanem független állami létet követelnek maguknak.

Az I. világháború 1918 őszén az antanthatalmak győzelmével ért véget, s az Osztrák-Magyar Monarchia nemcsak elvesztette a háborút, de darabjaira is hullott. A volt birodalom területén nemzetállamok alakultak.

Az antant által elismert koalíciós kormány létrejötte, a népképviseleten alapuló törvényhozás összehívása és a törvényes államfő megválasztása után kerülhetett sor az új Magyarország nemzetközi „törvényesítésére”: az átmeneti állapotokat lezáró békeszerződés aláírására.

A párizsi békekonferencián dolgozta ki az antant a vesztesekkel a békeszerződések tervezetét. A magyar békedelegáció - amelyet gróf Apponyi Albert vezetett és tagja volt gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál is - 1920. január 7-én érkezett a francia fővárosba. Január 16-án Apponyinak sikerült szóban is összegeznie a magyar küldöttség fő törekvését. „… a békefeltételek, úgy amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok. …Ezt a szerződést nem írhatjuk alá    , mert Magyarország területéről nem mondhatunk le. Nem, nem soha!” Beszédében a régi Magyarország határainak megtartásáról, azt kívánta, hogy a vitatott területek sorsáról népszavazás útján döntsenek, alkalmazzák a Wilson elnök által meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvét.

A magyar előterjesztés felett semmiféle vitát nem indítottak, csak átadták a békefeltételeket.

A békefeltételekre a magyar kormány adott választ, majd 1920 márciusában részletes irányelveket küldött a magyar küldöttségnek. Mindenekelőtt a kijelölt határ menti, többségükben magyarlakta területek megtartása érdekében szerették volna módosítani a békeszerződés tervezetét, ismételten felvetve az érintett területeket rendező népszavazás kérdését.

Ezt azonban a szomszéd országok az első pillanattól a leghevesebben ellenezték, jól tudva, hogy az általuk már elfoglalt magyar többségű területek lakossága a Magyarországhoz való tartozás mellett szavazna.

A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa így a magyar ellenjavaslatok egyetlen pontját sem fogadta el, és minden érvet visszautasított. 1920. május 6-án a magyar békeszerződést véglegesnek nyilvánították. Mivel a magyar békeküldöttség az előre elkészített diktátumhoz képest semmiféle változtatást nem tudott elérni, gróf Apponyi Albert visszaadta megbízatását, rámutatva arra, hogy „nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló jogából indultunk ki...hanem az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor népszavazást követeltünk ...S azt is kijelenthetjük, hogy alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának”.

Magyarország számára nem maradt más lehetőség, mint a kegyetlenül igazságtalan diktátum aláírása.

1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy-Trianon kastélyban írta alá a magyar kormány nevében Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ a „békeszerződést”.

Ennek értelmében a történeti Magyarország egyharmad része maradt magyar fennhatóság alatt. Soknemzetű lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. Az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe, aminek következtében több mint 3,2 millió magyar került a szomszédos országok határai közé. A Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek a fele az új határok mentén zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.

A békerendszer szétrombolta a Kárpát-medencei gazdasági együttműködést, az 50 milliós Monarchia közös piacát, mely oka lett a térség elmaradásának a Nyugattól. Helyébe egymással vetélkedő, gyenge lábakon álló nemzetgazdaságok léptek, hol a korábbi együttélést a gyűlölködés váltotta fel.

A trianoni békediktátum nemzetgyűlési becikkelyezésére 1921. július 26-án kerül sor és a magyar törvények közé 1921. évi XXXIII. törvénycikként kerül közel 300 oldalnyi tartalmával.

Az ország területi megcsonkítása mellett a békeszerződés 35 ezer főben korlátozta a magyar katonaság létszámát. Nem lehetett az országnak hadiflottája, katonai légiereje, nem gyárthatott fegyvereket. Az előírásokat, az ország szuverenitását sértő Katonai Ellenőrző Bizottság felügyelte. Később 200 millió aranykorona összegű jóvátétel megfizetésére is kötelezte az országot.

A trianoni igazságtalan békediktátum után újra kellett szervezni az államot, a közigazgatást, a gazdaságot és mindent, ha a magyarság élni akart. 
A trianoni szerződés szerint Nagy-Magyarország egykori megyéi közül mindössze 10 maradt épségben, 28-at teljes egészében elcsatoltak, 25 pedig Magyarország és az új szomszédos államok között osztódott meg.

Nyugat-Magyarország sorsáról ekkor csak úgy rendelkeztek, hogy a három érintett megye nyugati, nagyrészt német nemzetiségű részét kell Ausztriának átengedni. E területeket a magyar kormány az 1921. októberi Velencei-konferencián áldozza be, Sopron és környéke biztos népszavazással történő megtartásáért. Moson megye elcsatolásra ítélt területei – a bevonuló fegyveres különítmények rövid intermezzója ellenére - november közepére osztrák fennhatóság alá kerültek.

Moson vármegyénkből elcsatolták a teljes nezsideri járást 19 községgel, valamint a magyaróváriból 2, a rajkaiból 7 községet, összesen 28-at. 
A 61 településből megmaradt 32 község és a megyeközpontból járási székhellyé degradálódott Magyaróvár város.

„Moson vármegye …területi épsége és az Ausztriához csatolt testvéreink iránt érzett gyászunk külső jeléül elrendeli, hogy amíg a vármegye ezeréves egységét vissza nem nyeri minden közgyűlési és ünnepi alkalommal a vármegyeház ormán a megyezászló tűzessék ki félárbocra engedve…”

Magyaróvár 1921. január 5-ei közgyűlésén első határozatában rögzíti tiltakozását: „Magyaróvár község képviselőtestülete a legnagyobb megütközéssel értesült szeretett édes hazánk nyugat-magyarországi részének Ausztriához való erőszakos csatolásának szándékolt végrehajtásáról; a népek önrendelkezési jogait mélyen sértő ezen intézkedés ellen a legerélyesebben tiltakozik.”

A területi integritását vesztett történelmi Moson vármegyét minden tiltakozás ellenére - mai szóval élve közigazgatási reform címén – financiális okokból szűntetik meg 1923. december 31-én.

60 éve pedig tetézték ezt még - a II. világháborút lezáró - 1947-es Párizsi békeszerződéssel, mely visszaállította a trianoni országhatárokat és egyedüliként a Magyaróvári járásból - Rajkától északra - 3 község átengedését ítélte Csehszlovákiának.

A békeszerződés egyetlen érdeme - ha lehet így nevezni -, hogy közel négyszáz év után önálló független (kis) állammá vált Magyarország.

A korabeli magyar politika és közvélemény sokkhatásként élte meg az ezeréves ország szétverését. Aligha lehet elmarasztalni, hogy nem nyugodott bele ebbe az elfogadhatatlan mérvű amputálásba, mely példa nélküli volt a modern kori Európában.

A Trianonnal járó szűk nemzetközi politikai mozgástér a későbbiekben kikerülhetetlenül tragikus politikai és majd katonai következmények felé sodorták kis országunk.

Miért kellett ennek így történnie? – tettem fel a kérdést beszédem elején. Valójában erre a kérdésre nem érkezhet igazi válasz. Mert ésszel felfogható, logikus válasz nincsen. Hisz az csak nem lehet válasz, hogy a háborút elvesztő monarchia megérdemelte ezt a büntetést. Hisz akkor horgad a következő kérdés. Hogyan lehet hogy a vesztes Ausztria is kapott a koncból?  Dél-Tirolért cserébe, ma már sejtjük. Mert nem magyarul beszéltek lakói, tudjuk.

Nem békét teremteni akartak győztesek, hanem kegyetlen bosszút állni. Nagy szálka lehetett szemükben az a nemzet, amelyik ezer éve fenn tudott maradni Európa közepén, védve őket is Kelet ellen. Pusztítani akartak, gyilkolni, s miközben demokráciáról beszéltek, milliókat vetettek szolgaságba, lassú népirtásnak kitéve. S Európa máig nem nézett szembe múltjával, máig sziszeg Trianon hallatán. S máig takargatja bűneit.

Pedig aki az emlékezés méltóságától is megfosztaná a másikat, az saját magát fosztja meg az igazságtól. S a feloldozástól is.

Trianon élő seb, ezt a sebet gyógyítani kell. Azt hittük bő fél évtizeddel ezelőtt, hogy belépve az unióba feloldódik kissé. Nem ez történt. Azt hittük, az emberi jogok közt alapjog a kisebbségek joga. Csalódnunk kellett. Csalódtunk, de hitet nem vesztettünk. Emlékezünk, mert ezzel tartozunk múltunknak és jövőnknek.

Volt egy vers melynek első strófája a két világháború közt az ország imádságává vált. E nélkül nem kezdődött iskolai tanítási nap, nélküle nem volt emelkedett hangú ünnepi alkalom.

Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegyével.

 Hiszek egy Istenben, /  Hiszek egy Hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában, ámen! 

 

2011. június 4.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 287263
Hónap: 2869
Nap: 84