Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vágatlanul - Csak az életem ment rá

 

Vágatlanul – Csak az életem ment rá

Beszélgetés Ebinger Endrével

 

(Ebinger Endre a magyaróvári gimnázium fiatal tanára volt 1956-ban. Az iskola a korábban megszűntetett Piarista-iskola épületében működött. Ebingert a forradalom leverése után hat évre ítélték. Az alábbi interjú 2006 májusában készült budai lakásában. Rövidített változata megjelent a Kisalföldben 2006 őszén. Most a vágatlan interjút adjuk közre.)

1.

– A peranyagba került olyan, amilyen abszolút nem felelt meg a valóságnak? Vettek bele más dolgokat is?

- Olyan, ami abszolút nem felelt meg a valóságnak nem került be a peranyagba. Mondok egy példát. Makkos Mihály rendőrfőhadnagy, aki a rendőrség részéről volt a nemzeti bizottság tagja, utána átállt, besúgó lett. Ő olyat állított, hogy én Mosonban diákokat akartam rávenni arra, hogy készítsenek benzines palackot, és kezdjük el a felkészülést a szovjet páncélosok fogadására. Megnevezett egy illetőt, Holanovics Ottót.  Ez a Holanovics Ottó bokszoló volt, s kissé már zaklatott elmeállapotú. Megjelent a bíróságon. Megkérdezték tőle, hogy a vádlottak közül kiket ismert. Dr. Pallós Lajost, mondta. A bíróság megkérdezte, hogy a harmadrendű vádlottat nem ismeri. Rám nézett, és azt mondta, hogy nem. Harmadrendű vádlott álljon fel, így a bíró, így sem ismeri. A válasz nem volt. Forogjon körbe.- Így sem ismeri? Nem. – Akkor fölveheti az útiköltséget és elmehet. Ez nem került bele az ítéletbe. Az ilyen egyértelmű, cáfolt dolog nem került bele. Az ítéletnek a megszövegezése volt csak a koncepciós.

– Mikor ítéltek el benneteket?

– 1957. augusztus 22-én.

– Ez már az után volt, hogy Szigethy Attila öngyilkos lett?

– Engemet arra készítettek fel, hogy Szigethy Attila ellen felhasználjanak. A peranyagomban az szerepelt, hogy beszéltem Szigethy Attilával, és tőle olyan útmutatást kaptam, hogy kommunisták nélkül kell felállítani a nemzeti tanácsot. Ez abszolút valótlan, én ilyenről Szigethy Attilával nem beszéltem, egy vöröskeresztes szállítmánnyal kapcsolatban váltottunk néhány szót. Ennek annyi a valóságalapja, hogy megkértek 27-én, hogy egy újságíróval menjek el Győrbe körülnézni. Mi akkor mentünk a városhá­zára be megtudni, hogy mikor lehet Szigethy Attilával interjút készíteni, amikor éppen szedték le létráról a Lenin képet. Este részt vettünk Szigethy nemzetközi sajtóértekezletén az újságíróval.

– Nem tudod a nevét?

– Még azt sem, hogy melyik újságtól volt. Együtt töltöttünk egy éjszakát a Vörös Csillagban, s amikor én felébredtem, ő már telefonon diktálta be a tudósítást a szerkesztőségébe.

2.

– Dombóváron érettségiztem, Szegeden jártam egyetemre a természettudományi karra. Akkoriban minden végzőst kihelyezett maga az egyetem, s engemet kihelyeztek Túrkevére. Én dunántúli vagyok, Túr­kevére nem akartam menni. Feljöttem a Művelődési Minisztériumba, és megkérdeztem, nem lehetne-e áthelyeztetni magamat valahova máshova. Elém tettek négy helyet. Az egyik a kaposvári védőnőképző intézet volt, s a négyben benne volt Mosonmagyaróvár.

– Miért ezt választottad?

– Mert édesapám odajárt egyetemre, a név is ismerős volt, nagyjából a város is. Írtam egy kérvényt, hogy helyezzenek át oda. Két héten megkaptam az áthelyezést Mosonmagyaróvárra. Ez 1954 nyarán volt. Ugyanakkor minket behívtak három hónapra katonának. De egy korábbi agyrázkódás okán alkalmatlannak minősültem, s megjelentem Mosonmagyaróváron Ládi Károly igazgatónál. Ő azt, mondta, hogy nincs szükség fizika szakos tanárra. Végül azt mondta, hogy rendben van, ha vállalom, hogy az osztályomban magyart is tanítok, akkor tudnak alkalmazni. Erre azt mondtam neki, hogy a honvéd kórházból írtam neki egy levelet. Ha abban nem talál hibát, én vállalom, hogy magyart tanítok.

– Tanítottál is magyart?

– Nem. Talált hibát! De megnyugodtak, lemondtam túlórákról, a lehető legkevesebb óraszámot kértem.

– Tudom, hogy a Holz­ham­mer-házban laktál.

- Ez nagyon közel volt az iskolához. Kaptam egy osztályt, ahol osztályfőnök voltam, és két felette lévő osztályt fizikát tanítani. A matematikát, ha lehetett mellőztem, fizika főszakos voltam az egyetemen. Fizikusnak készültem.

– Milyen volt 1952-ben a város?

– Kisváros volt. Ha jól vélem, olyan 16 00 lakost számlált. A tantestület 16 főből állt, adminisztrátor egy volt, egy pedellus volt, a Farkas néni, s egy gondnok, aki takarított. Ebből állt a gimnázium. Csöndes és kihalt város volt, mert nem volt Nyugat felé forgalom.

– Mit lehet csinálni egy 22 éves fiatalembernek ilyen helyen?

– Kimenni a Lajta-partra és sétálni. A MOFÉM gyárban volt Mofém bál, a Kühne gyárban volt szüreti bál. Ilyen helyekre el lehetett menni, s a baráti körrel lehetett még beszélgetni. Nagyon mást nem.

– Emlékszel a fizetésedre?

– 1040 forinttal kezdtem, és 1100-zal fejeztem be. Ha úgy vesszük, hogy 1100 forinttal fejeztem be, s rá négy évre a segédmunkási fizetésem volt 1000 forint, jól kerestem.

– Térjünk rá 1956 októberére.

– A tantestületben volt egy néprádió, nekünk gyanússá vált hogy október 23-án délután zenét sugároznak. A Gerő beszédet meghallgattam, s 24-én és 25-én is szinte csak gyászzenét sugárzott a rádió. Időként mi vájt fülűek fegyverropogást is hallani véltünk.

26-án 8 óra körül kicsit megkésve mentünkbe az osztályokba, s kiderült, hogy nincsenek tanítványok. Lementem, megkérdeztem Farkas nénit, hogy hol vannak a diákok. Elmondta, hogy már fél órával azelőtt sorakoztak néma csendben, nehogy a tanárok esetleg megakadályozzák, s a hátsó boltíves kapun kivonultak az Akadémia elé. Mi, akik eredetileg órát akartunk tartani, nem hagyhattuk egyedül őket, mentünk utánuk. A Várnál értük őket utol, s onnét jöttünk akkor vissza már a gazdászokkal együtt. A Nepomuki szobornál összeverődtünk, és nem értettük, hogy mi van. Közben a városházáról verték le már a csillagot Koppány városi titkár segédletével. Erről ő később hallgatott, de emlékszem, hogy olyan kampóval verte le a csillagot, amit tűz esetére rendszeresítettek, hogy megbontható legyen a tető. Közben az egyik gazdász hallgató elszavalta a Talpra magyart! S ez azért is érdekes, mert miután kiderült hogy ő kicsoda, a kilencvenes években írtam neki egy levelet, hogy kiderítsem, hogy tényleg ő szavalta-e. Azt válaszolta, hogy igen, s egy sorát el is tévesztette. A Bögi Gyula ott felolvasta a 16 pontot. Azért tudom, hogy ő volt, mert kérdeztem a gyerekektől, s ők mondták, hogy a Bögi Csibinek a bátyja. Amikor lezuhant a csillag, óriási ováció tört ki. Azután elvonultunk a Lenin úton egészen a Járásbíróságig. Megakadtunk a bíróság hátsó, Honvéd utca felőli részénél. Ekkor a Musits Laci, negyedrendű vádlott volt a perünkben, felolvasta a pontokat. Minden egyes sorát megtapsolta a jó nép. Aztán láttuk, hogy kihozzák ezt a bizonyos Mofém gyári rendészt, ott ököllel kettőt-hármat behúztak neki, s visszavitték. Ezt sem értettük. Mondtam a gyerekeknek, hogy menjünk innen, ez nem nekik való. Egy kicsit tovább mentünk, s állítom, hogy akkor kerékpárra állhatott fel valaki, a vázra, és az intézkedett. Sokat vitatott dolog, hogy miért vált itt ketté a jónép. Vitatták, hogy ez az ember provokatőr volt vagy nem, de azt mondta a vázra állva, hogy menjünk a Timföld gyárhoz, mert nem engedi ki az igazgató az alkalmazottakat, a gimnazisták meg menjenek Moson felé, a múzeum elé. Utólag sokan állították, hogy mi a rádióállomáshoz indultunk. Nem igaz. A múzeum előtt két gimnazista elszavalta a Nemzeti dalt, elénekeltük a Himnuszt. Közben odapattant, s erről lehet, hogy nem tudsz, egy gumicsizmás, mondjam így, hogy tehénszaros bácsi, és elszavalta a saját versét. A gimnazisták óriási tapssal jutalmazták. Erre megmámorosodva újból el akarta szavalni, a gimnazisták azonban ezt nem engedték, mentünk tovább. Kétszer már nem akartuk meghallgatni a verset.

– Ti hallottátok a sortüzet?

– Hallottuk. Félúton voltunk Moson felé, ott is volt egy háborús emlékmű, ahhoz tartottunk.  Félúton hallatszott a sortűz és a kézigránátok robbanása.

 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én akkor azt sem tudtam, hogy ott van laktanya. Azt tudtam, hogy vannak ávósok a városban, mert minden egyes étteremben ők razziáztak. Ha az ember beült egy étterembe sörözni, 9 óra körül jöttek a zöldávósok, s mindenkit igazoltattak. Mondjam, hogy engem először a gimnáziumba egy ávós kísért be, mert nem volt személyigazolványom. Egyedül a Ládi Károlynak a válaszlevele, amellyel tudtam igazolni, hogy valami kapcsolatom van Óvárral.

Lementünk az emlékműhöz, de ott már nem volt semmiféle ünnepség, elhangzott egy szavalat, s mondtuk a diákoknak, hogy menjünk vissza a gimnáziumhoz. Mindenkit hazaküldtünk. Nem tudtuk pontosan, hogy mi történt, de azt igen, hogy történt valami..

Utána én Csete Lajos általános iskolai tanár barátommal elmentem a kórházhoz. Gyanítottuk, hogy ha valami történt, akkor az itt kiderül. Amikorra a kórházhoz értünk, már sebesülteket hoztak.

Egy darabig ott ácsorogtunk, beszélgettünk, s ott tudtuk meg, hogy a laktanyából kijöttek üdvözölni a tömeget, majd visszamentek és elkezdődött a sortűz.

Délután úgy három óra felé elsétáltunk a posta elé, ott is szórványosan tömeg volt. Halkan beszélgettek az emberek. Letargiában voltak az emberek. Akkortájt jöttek a győri teherautók, mi a kórház előtt már láttuk elkanyarodni őket. Én három négy teherautóra emlékszem, de mindegyiken voltak majd húszan. Szinte mind civilek, egy-egy katona, de fegyver, ilyesmi nemigen volt. Mi visszamentünk a gimnáziumba. Ekkor kezdődött a Városháza előtt az a bizonyos tömeggyűlés. Mindenki onnan várta a választ. Nem nagyon tudta senki sem, hogy mi történt. Azt igen, hogy a zöldávó közibe lőtt a tömegnek.

– Érdekes, hogy ötven év távolában szinte összefolyik az emberekben az idő, Volt olyan beszélgetőtársam, aki szinte egy napban mesélte el négy nap történetét.

– Másnap délelőtt mi szemben a gimnáziumban üléseztünk. A tömeg ott ordított. Ezen az ülésen választottak meg pechemre a városi nemzeti tanács tagjának. Amire vége lett az ülésnek, akkora a Vági már ki volt húzva a városháza elé. Ott készült az a kép, ami talán az egyetlen erről az eseményről.

Mi az ülés után elmentünk ebédelni a Diákotthonba. Amire vége volt az ebédnek Stefkót már meglincselték.

Amikor én kettőkor megjelentem a Városházán a megbízólevéllel, ez a két esemény már lezajlott. Azért is mondom, mert a perben rám akarták bizonyítani, hogy már délelőtt a Városházán voltam.

– S ez miért lett volna fontos?

– Hogy rám tudják bizonyítani, hogy valami közöm van a gyilkosságokhoz, hogy én is felelőssé legyek téve ami délelőtt ott történt. Mert három óra körül már átvettük a hatalmat, már mi intézkedtünk. Azt kell mondanom, hogy attól kezdve egyetlen pofon nem csattant el a városban. Legalábbis mi nem tudtunk róla. 27-e délutántól már nem volt semmi atrocitás. Közbe a nemzeti tanács bővült, a neve is változott, volt Ideiglenes forradalmi tanács, nemzeti bizottság is voltunk, de nemzeti tanácsként vonult be aztán a „történelembe”. Ahogyan jöttek a gyárakból a különböző delegáltak, egyre bővültünk. Én már nem is nagyon tudtam követni. Tekintettel arra is, hogy az említett újságíróval 27-én délután négy óra körül mentem Győrbe.

– Mondhatjuk azt, hogy különös esemény nem történt az oroszok bevonulásáig.

- Igen. Ez érdekes magánélmény volt. November 4-én, elég korán, negyed hét körül megyek be a Városházára. Ahogyan bekanyarodok, két géppisztolyt szegeznek rám, s mondják, hogy sztoj! Tudtuk, hogy jönnek az oroszok, de azt, hogy a Városházát elfoglalják, nem gondoltuk volna. Visszafordultam, átmentem a gimnáziumba, s az ablakból nézegettem, hogy megy-e valaki be? Senki sem ment se be, se ki. Fél nyolc körül kopogtattak a tanári szoba ajtaján, jött a Lugosi Géza. Ő volt a nemzeti bizottság elnöke akkor. Azt mondta, hogy a szovjet városparancsnok egy nemzeti bizottsági taggal szeretne megbeszélést folytatni. Mondom neki, hogy miért nem megy ő fel. Azt válaszolta, hogy ő hadifogoly volt az oroszoknál, és nem szívesen megy fel. Azt mondta még, hogy neki el kell menni az akadémistákhoz, hogy lebeszélje őket a szovjet páncélosok elleni harcról, s én meg menjek fel a parancsnokhoz.

Jó mondtam, felmegyek.  Tudták az őrök, hogy valaki jön, mert szó nélkül felkísértek, ha jól emlékszem a második emeletre. Itt volt a mi székhelyünk is, meg az övé is. Bementem, ott volt egy ungvári tolmács, ő segített a beszélgetésben.

A városparancsnok azzal kezdte, hogy itt van egy hangos híradó, itt van egy szöveg, olvassam be. Mondtam, hogy itt van a tizedes, olvassa be. Az az igazság, hogy nem blamálhattam magamat, hogy előtte három-négy napig különböző hirdetések az én hangomon hangzottak el. Hozzátettem, hogy én itt gimnáziumi tanár vagyok, nem ennek a kezelője. Azt mondja erre, hogy ha maga gimnáziumi tanár, akkor miért nem tanít? Odacitáltam az ablakhoz, s megmutattam a bejáratot. Ott álltak a páncélosok. Azt mondtam neki, hogy így nem lehet tanítani, menjenek ki a városból, s akkor elengedik a szülők az iskolába a gyerekeket. Erre ő azt mondta, hogy adjunk nekik egy kocsi fát, s egy kocsi szalmát, s akkor majd kimennek. Mondtam, hogy én tanár vagyok, nekem se fám se szalmám nincsen.

Gyakorlatilag félbeszakadt a beszélgetés. Megkérdeztem, hogy elmehetek-e? Azt válaszolta, hogy igen.

– Ez a történet belekerült a perbe?

– Így nem, az azonban izgatásként igen, hogy kijelentettem, hogy addig nem tanítok fizikát, amíg szovjet páncélos áll a gimnázium előtt. Amikor visszamentem a tanáriba, ott találtam néhány kollégát, s elmondtam nekik, hogy mit mondtam az orosz parancsnoknak.

3.

– Mikor fogtak el?

– Március 5-én jöttek ki hozzám.

– Addig tanítottál?

– Igen, sőt nagyon érdekes szituáció volt, bejárt hozzám a Tóth főhadnagy a gimnáziumba, a nagyszünetben kérdezett ezt, kérdezett azt. Majd miután egyszer otthagytam, hogy órám van, közölte, hogy este hatra jöjjek be a rendőrségre. Bementem, elbeszélgettünk. Egy-két olyan kérdést tett fel, hogy mi nem tetszett magának, s akkor bátorkodtam azt mondani, hogy a sortűz sem tetszett, és az én fizetésem sem tetszett. Szó nélkül kiengedtek. Másnap délután négykor 5-vagy 6 személy jött ki letartóztatni. Tóth főhadnagy civilben jött.

– Mikor titeket letartóztattak, a már összeállt a Földes per, vádlottjainak nagy részét fölfűzték egy koncepcióra.

– Először minket internáltak Kistarcsára.

– És utána szedtek össze benneteket egyenként?

- Igen. Az indíték az volt, hogy Földes Gábor perénél Dohy belekeveredett a tanúvallomásába, és akkor őt letartóztatták. Azt gondolták, hogy csinálnak egy értelmiségi pert. Kijöttek hozzám Kistarcsára Óvárról, s fel akartak venni egy jegyzőkönyvet, de én nem tudtam semmi.

– Mondjuk el az olvasónak, hogy Dohy János Varga Ernőt akadémiai igazgatót védte a Földes perben, ezért tartóztatták le. S hogy a ti peretekben tíz évet kapott.

– A kihallgatás után visszavittek Óvárra, ugyanabba a rendőrségi fogdába. Akkor állították össze négyünk perét. (A rendőrségi fogdában nem voltunk egy zárkában, de a rendőrségi perünket úgy készítették elő, hogy Dohyt is kihallgatták, felvették a jegyzőkönyvet, a Pallóst is, engem is, és nyilván a Musitzot is.

Amikor bennünket felfűztek egy láncra, én nem ismertem sem a Dohyt, sem a Pallóst, sem Musitzot.) Pallos Lajos volt az elsőrendű vádlott, Dohy János a másodrendű, én a harmadrendű, a negyedrendű Musitz. Elvittek bennünket a győri megyei fogdába. Közben beszélgethettünk. Pallós pillanatok alatt leosztotta a szerepet. Te leszel az elsőrendű vádlott, mondja nekem, mert a nemzeti tanácsnak voltál a tagja. Én a másodrendű, János a harmadrendű, Musitz Laci negyedrendű vádlott lesz. És amikor bennünket összetettek, megborotváltak, sintérláncra fűztek és bevezettek a bírósági tárgyalásra, fogalmam sem volt, hogy nekem tárgyalásom lesz. Senki nem tudta.

– Te mondtad, hogy ügyvédet is ott kellett fogni.

– Ott kerestem. Szerencsére ott volt az egyik tanítványom apja, kértem, hogy vállaljon el engemet is. Tiltakozott először, hogy ő már kettőt visz, de végül elvállalt. Ez dupla nullás ügy volt egyébként.

– Ez mit jelentett?

– Hogy semmit nem adhattak ki. Édesapám, senki nem tudott a perünkről, csak novemberben oldották fel a dupla nullás minősítést.

– Furcsa, hogy bevezetnek benneteket egy terembe, és egy bírósági procedúrába csöppentek. Nem voltak előzetes kihallgatások?

– A megyei bíróságon semmi, csak az óvári rendőrségen. Viszonylag szolid bírónk volt első fokon, Németh Ferencnek hívták. Nem lehet azt mondani, hogy veszélyben volt Dohy,  meg Pallós, akikre a Himódi ügyész halált kért.

– Másodfokon helybenhagyták az ítéleteket?

– Kivéve Musitzét.

– Az ő neve ismerős az egyetem jegyzőkönyveiből.

– Vida lecsökkentette másfél évre Pesten a büntetését.

– Pallós 13 évet, Dohy 10 évet, te hatot, Musitz pedig másfél évet kapott.

– Igen

– Furcsa, hogy nem voltak kihallgatások.

– A rendőrség kihallgatta a tanúkat, ebből csináltak egy dossziét. Amikor engem Kistar­csáról hazahoztak, fölvittek a rendőrségi fogdába, és ott a dr. Kerepesi Miklós közölte, hogy itt vannak ellenem a rendőrségi vallomások, olvassam el, és írjam alá őket. Elkezdtem olvasni, s a második vádpontnál tartottam, amikor Kerepesi titkárnője megszólalt, és megkérdezte – Miklós, nem megyünk a cukrászdába? – Dolgozunk, dolgozunk, mondta Kerepesi, s rám szólt, hogy igyekezzem. Majd elvette a kezemből a paksamétát, így a többi vádpontról csak a bírósági tárgyaláson értesültem.

– Ténylegesen mennyit ültél?

- Három év és 24 napot. De a szabaduló levelemre azt írták, hogy két év, 12 hónap és 26 nap. Nem voltak nagy matematikusok.

– Fizikusként mentél nyugdíjba.

– Szabadulásom után először segédmunkás voltam. Elég nehezen szereztem állást. Végigjártam tanár kollégámmal a Váci utat, Lehel utat, mindenhol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. S amikor eljutottunk a személyzetishez, közöltük, hogy két hete jöttünk ki a börtönből, abban a pillanatban nem volt szükségük segédmunkásra. A kollégám menyasszonya pesti volt, és azt mondta, hogy próbáljátok meg holnap az iskolai taneszközök gyárát. Ez az egyetlen gyár, ami a Művelődési Minisztérium alá tartozik, és segédmunkást alkalmaz. Ott felvettek, később ugyanitt műszerész­kedtem. Egyik volt rabtárs kollégám átcsábított a Budapesti Vegyiművekbe. Itt is segédmunkásként kezdtem, majd elvégeztem egy szakmunkásképző tanfolyamot úgy, hogy egy másik szakmunkásképző tanfolyamon már tanítottam fizikát. Aztán egy hirdetéssel találkoztam, hogy fizikust keresnek, s elmentem oda, s 18 évig ott dolgoztam, s tudományos munkatársként átvittek a Villamosipari Kutatóintézetbe, egy olyan témára, amire én a 18 év alatt bedolgoztam magamat. S innét mentem nyugdíjba.

– Mióta gyűjtöd az ’56-tal kapcsolatos dolgokat.

– A nyolcvanas évektől. Bolhapiacokra jártam, később a szamizdat kiadványokat is beszereztem. Én újságokkal kezdtem, eleinte elmentem a röplapok mellett.

– Mi a célod ezzel?

– Én  azóta, amióta ezeket az anyagokat gyűjtöm, és beszereztem, ami külföldi kiadvány beszerezhető volt, úgy érzem, hogy a látóköröm annyira kiszélesedett, hogy kevés ember tudja annyira ’56-ot mint én. Látom a Kádár konszolidáció teljes folyamatát, látom az átverést. Egy külön füzetet vezettem, hogy mik azok a tévedések,  amiket elkövettek. Nagyon sok mosonmagyaróvári is van köztük. Vági fényképét közölték például a Hollós Lajtai féle  Köztársaság téri könyvben. Közel 1500 fénykép található a gyűjteményemben.

– Úgy látszik, hogy 1956 téged később sem hagyott nyugton.

– Csak az életem ment rá.

Böröndi Lajos

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Május / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 280861
Hónap: 1820
Nap: 75