Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A sortűzperekről dr. Horváth Miklós hadtörténésszel

Nem minden tettes ült a vádlottak padján

 

A sortűzperekről  dr. Horváth Miklós hadtörténésszel

 

(A kommunizmus áldozatainak emléknapjára hívta a Városi Kollégiumba Simon Zsuzsa igazgató, a Mosonmagyaróvári ’56-os Egyesület titkára dr. Horváth Miklós hadtörténészt egy a magyarországi sortűzperekről szóló előadásra. Az ankét délutánján készült hosszabb interjú rövidített változatát közöljük.)

- Sortűzperek Magyarországon. Van erről a témáról még mit mondani? Mindamellett, hogy Mosonmagyaróváron maradt némi keserűség az igazságtétellel kapcsolatban.

dr-horvath-miklos-dsc.-hadtortenesz.jpg

- Ezt a keserűséget én sem fogom oszlatni, hiszen a világ legtermészetesebb dolga, hogy abban a városban, ahol ennyi áldozat volt, 1956-ról nem lehet érzelmek nélkül beszélni. De mégis azt gondolom, hogy lehet újat mondani. Nem is magáról a történésekről, hisz azokat sokan megírták, s többségében már közelítenek egymáshoz az álláspontok.  Leginkább azzal szeretnék foglalkozni előadásomban, hogy hogyan látom én ezeket a sortüzeket az igazságszolgáltatás színfalai mögül. Engem szándékom és akaratom ellenére rendeltek ki 1997 januárjában  hadtörténész szakértőként az ügyészség felszólítására, hogy ezekben az ügyekben részt vegyek. Az eljáró katonai bíróságok, és az ügyészség javaslatára feltették nekem azokat a kérdéseket, amelyekre mint szakértő válaszolnom kellett. Hosszú ideig el voltam keseredve amiatt, hogy bekerültem ebbe az ügybe. 1989-90-ben felnyitották azokat a titkos páncélszekrényeket a Hadtörténeti Intézetben, amelyeket addig csak olyanok kutathattak, akik a szinopszisban leírták, hogy az ellenforradalom történetét fogják megírni ezen források alapján. Feltették a kérdést, hogy ki vállalja az ott dolgozók közül, hogy ’56-tal foglalkozzék, majd hozzátették, hogy ebbe úgyis csak bele lehet bukni. Hisz egyszerűen annyira megosztott a társadalom, hogy adekvát, egyértelmű kép nem alakítható ki.

A honvédelmi tárca élén úgy gondolták, hogy az egyik dolgozójukat kirendelhetik. Ma már tudom, hogy harmadikként esett rám a választás, előttem ketten kimentették magukat. Tudom azt is, hogy az egyik oldalon nem ellentmondás mentesen és nem kellő következetességgel és határozottsággal  van az igazságszolgáltatás, a másik oldalon ott vannak azok a hozzátartozók, áldozatok, a diktatúra éveit elszenvedők, akik jogosan igazságot akarnak. Ha most én bekerülök ebbe a képbe, nagy valószínűséggel nem tudok olyan szakértői véleményt letenni az asztalra, amelyik mind a két oldalnak megfelel.  De ekkor eldöntöttem, hogy ha belebukok is, csak egyféle szakvélemény van. Olyan, amelyik az én lelkiismeretemmel, szakmai tisztességemmel  összefér.  Ehhez nagyon nagy munkát kellett végezni, hiszen ezzel a témával alapkutatás szintjén még senki nem foglalkozott, foglalkozhatott. Olyan feltételhez kötöttem a részvételemet, hogy csak abban az esetben adok szakvéleményt, ha minden általam fontosnak tartott iratőrző helyre bejutok, és minden fontos iratot megkapok.

A Határőrség Országos Parancsnoksága iratanyagában eddig senki nem kutatott előttem, s a büntetés végrehajtás irataiban sem. Azt mondtam, lesz, ami lesz, legalább nagy adag tudástöbblettel fogok ebből a munkából kikerülni.

Több mint egy évig tartottak az alapkutatások, s körülbelül kétezer oldalas szakvéleményt  tettem le az asztalra.

- Gondoltam hogy ilyesféle választ kapok, hisz a Dokumentumok című kötet kiadáskor sem vállalta senki, hogy Magyaróvár 1956-járól írjon előszót.

- Nagy az ódzkodás a szakmában. Bár nem tette fel kérdésként, már értem, hogy hogyan működött az értelmiség nagy része. Nem kellet itt direktívát hozni, hogy ki milyen irányban hogyan gondolkodjék. Egyszerűen az ember sajátja egyfajta megfelelési kényszer. Tartósan nem tud, nem akar nehéz helyzetbe kerülni, ezért megpróbálja kitalálni, hogy mi az ami bizonyos időszakokban a kánon. S ehhez illeszkedik, s akkor nincsen baj. Ma is van ilyen kánon, ilyen megfelelési kényszer, és sajnálatos módon emiatt elég szelektív a kollégák nagy része. Azt hajlandó meglátni – ugyanazt az iratanyagot nézzük – ami megerősíti az ő feltételezéseit, vagy illeszkedik ehhez a kánonhoz. 2001-ig folyamatosan működtem folyamatosan együtt az igazságügyi szervekkel, a rendőrséggel is például a deportáltak ügyében

- Értem én a történész óvatosságát, a különböző nézőpontokat. De mégis van valami a mosonmagyaróvári ügyben, ami szinte megbocsáthatatlan. Ez a rendkívül hosszú ideig elhúzódó eljárás.

- Két héttel előbb halt meg Dudás István, mielőtt a fellebbezés utáni ítéletet kihirdették volna. Hogy miért húzódott el az eljárás? Próbálok diplomatikusan fogalmazni. A november 4-e utáni sortüzekkel nem volt semmi probléma, érdekes módon a nyomozói és az ügyészi szervek megtalálták a genfi egyezményeket, beazonosították a történelmi szituációt, eldöntötték, hogy háború volt. Viszont bajban voltak a november negyedike előtti időszakkal.  Én biztos vagyok benne, hogy azok, akik elgondolkoztak, rájöttek, hogy november negyedike nem egy törésvonal a történetben, hiszen 1944 szeptemberétől itt voltak az oroszok, bár 1955-től semmiféle nemzetközi szerződés nem tette lehetővé, hogy itt maradjanak, tehát megszállt ország volt Magyarország. Nem független az az ország, ahol minden fontos feladatot Moszkvában határoznak meg, és minden fontos feladathoz ők jelölik ki a szereplőket. Október 24-én hajnalban megjelennek a szovjet harckocsik Budapesten. Amikor október 31-én kivonultak, már tudták, hogy vissza fognak jönni.

Mégsem tudtak mit kezdeni a november negyedike előtti sortüzekkel, mert november 4-e után Kádár Jánosnak hívják az egyes számú embert, s november negyedikéig pedig Nagy Imrének. Hogyan foglalkozzanak olyan fegyverhasználatokkal, a politika által irányított erőszakszervezetek fegyverhasználataival, ha csak egy bizonyos szintig, mondjuk a határőr katonáig, vagy esetleg  a határőr parancsnokig vizsgálhatják a dolgokat. Nekem is föltették azokat a kérdéseket, amelyekre a kérdést feltevők is tudták az egyértelmű választ. Arra a kérdésre, hogy Magyarországon a felkelők összefüggő területeket ellenőriztek-e, hogy felelős parancsnoksággal rendelkeztek-e, hogy nyiltan hordták-e a fegyvereiket, megkülönböztető jelzéssel, hogy volt-e kormányuk, mindenki tudta a választ. Ez meggyőződésem. Sokan nem értették, hogy miért kellett elbíbelődni nekem ezekkel a válaszokkal. Én meg tudom, hogy ők tették fel nekem ezeket a kérdéseket, és ezek után feladatul szabták nekem, hogy írjam meg a szabadságharc kronológiáját.

– Jól gondolom, hogy nem volt határozott szándék ezeknek az ügyeknek a feltárására?

– Én ezt nem merném így kimondani, Ön mondhatja. De annyira koránt sem volt egyértelmű a szándék, mint azt utólag vallották. 1997-ben a salgótarjáni ügyben már megvan az ítélet, ott egyértelműen kimondják, hogy háború van, s ’97-ben már elhangzik az egyik bíró szájából, hogy szerinte nem minden tettes ül a vádlottak padján. S azt mondja, hogy ha lett volna alkalma arra, hogy az ügyben megvizsgálja, hogy a hatalmi hierarchia különböző szintjein hogyan befolyásolták az eseményeket, sokkal több bizonyítékkal rendelkeznének azokra a személyekre vonatkozólag, akik nincsenek ott a vádlottak padján. Tehát a bíró igazságérzetével is viaskodott, majd úgy zárta le a gondolatot,  hogy megvan kötve a bíró keze, hiszen nem léphet ki a vádirat – s a vádiratot az ügyészség nyújtja be – által meghatározott keretek közül.

A nyugati pályaudvari ügyben is meghallgattak szakértőként. Behívnak a tárgyalóterembe, s az ügyész nagyon helytelenül olyan kérdést tett fel nekem, amely nem tényadatra vonatkozott, hanem értelmezésre. Megkérdezte, hogy még kik lehettek felelősek azért, hogy ez a Nyugati pályaudvarnál december 6-án történt esemény bekövetkezett. Én örültem a kérdésnek, és elmondtam, hogy az a politikai vezetés, aki felelőtlenül minden feltétel megteremtése nélkül, bármilyen áron úgy dönt, hogy visszaszerzi a hatalmat. Erőt mutat, nem másért, csak azért, hogy Moszkvának megmutassa, hogy mi vagyunk a jó választás, mi vagyunk a jó döntés, mert a saját népünk ellen is képesek vagyunk erőszakot alkalmazni. Csak azt nem mondtam ki, hogy itt jön az egyik, aki még él ebből a garnitúrából. Bejön a Biszku, felteszik neki a kérdést, mi történt december ötödikén. Válasz: elhatároztuk az elvtársaimmal, hogy visszafoglaljuk az utcát. A következő kérdés, mi történt a hatodikán? Visszafoglaltuk. – Köszönjük Biszku úr, elmehet – volt a válasz. A bíró keze meg van kötve. Nem mondhatta azt, hogy Biszku úr, várjon egy kicsit, még egyszer kihallgatjuk és letartóztatjuk. A védő egy kérdést nem tett föl. Biszku az ügyész előtt beismerte, hogy felelős azért, hogy december hatodikán, nyolcadikán, 11-én Miskolcon Salgótarjánban ennyi ember meghalt. S minden további nélkül távozhatott. És ma ennyi év után azon törik a fejüket, hogy vajon nem kellene-e a felelősség körét kiterjeszteni azokra a személyekre, akik még élnek. Nem tudom, hogy Biszku meg fogja-e élni, hogy ezt a nagyon fontos kérdést eldöntsék. A kilencvenes évek elején is megvolt minden feltétel arra,  hogy a mosonmagyaróvári ügyben is és a ilyen típusú ügyekben is döntést hozzanak.

- Ha visszatérünk Mosonmagyaróvárhoz, elmondható, hiába az ítélet, s annak kimondása, hogy emberiség ellenes bűncselekmény történt, az emberben mégis marad valami hiány. Nem csak a példátlanul enyhe ítélet kapcsán. Mintha nem neveztek volna mindenkit néven. Nekem Fekszi neve is eszembe jut.

- És vele történt valami? Meg lett nevezve mint felelős? És Fekszi főnöke, Szalva János? A Határőrség Országos parancsnoka meg lett nevezve? És Szalva János főnöke, a belügyminiszter meg lett nevezve? És a belügyminiszter főnöke, a miniszterelnök meg lett nevezve? A hiányérzet jogos. Mindig a végrehajtón verik el a port. Egyet azért figyelembe kell venni, s ez nem nagyon szokott elhangzani. A politika megteheti azt, hogy gondolkozik, hatástanulmányt csinál, dönt vagy nem dönt, húzza az időt. A helyzetbe került katona nem teheti meg, annak döntenie kell. Dudásnak vagy bárki másnak, Gyenesnek, Váginak, Tóth Károlynak. Dönteniük kellett az emberek előtt állóknak, hogy meddig engedhetem el őket, hogyan tudom őket megállítani, hogyan tudom megértetni az első sorral, hogy ne menjenek tovább, mert ebből baj lesz. A tömeg nem veszélytelen. Én könnyen el tudom dönteni ma, hogy nem veszélytelen, mert nem állok előttük. De ezek a tisztek, katonák ott álltak. S nem tilthatom meg nekik, hogy ne féljenek.

Jogos az igény, hogy büntessék meg azokat, akik felelősek, s megértem a fásultságot is. Bármennyire is furcsán hangzik, s bármennyire is ellenszenves lehet ez Mosonmagyaróváron, legmesszebbre a történések feltárásában és minden lehetséges bizonyíték összegyűjtésében és kezelésében a Habony János féle bíróság ment el.

- Egy évtizednyi munka után, megismerve ezeket a szörnyű tetteket, helyzeteket, mi változott meg Önben?

- Sokminden. Annyiban lettem más, hogy bizonyos intézményekkel kapcsolatban nagyon komoly kérdőjeleim keletkeztek. Diplomatikusan fogalmaztam. A másik az, hogy ez az ügy is bebizonyította, hogy szakmailag lehet lelkiismeretesen, tisztességesen dolgozni. S a harmadik, hogy én az alapkutatások során olyan anyagokhoz jutottam, amelyekhez, ha nem kerülök bele ebbe az ügyekbe, nagy valószínűséggel soha nem jutottam volna. Ezekből az anyagokból lett az 1956 hadikrónikája című könyvem. A deportálások ügyében történt kirendelésem „mellékterméke” A Kényszerkirándulás a Szovjetunióba című könyv. Remélem a sortűzperekkel kapcsolatos tapasztalataimat is egyszer meg fogom írni valakivel.

Böröndi Lajos

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 




Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 295343
Hónap: 2803
Nap: 87